Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - The Holy Roman Empire 1495-1806 (Ism.: Vajnági Márta) V/1279
1280 TÖRTÉNETI IRODALOM zépkori, feudális-hierarchikus jellegét, de hangsúlyozza az új, modern vonások megjelenését is. Schmidt szerint a német birodalom-államot (Reichs-Staat) különböző, egymást kiegészítő kormányformákat társító államalakulatként (komplementärer / zusammengesezter Staat) kellene értelmezni ahelyett, hogy régi vagy modern fogalmak kereteibe próbálnánk belepréselni. A tanulmány második részében a szerző Friedrich Carl von Moser (1723-1798) német jogász és publicista Vom deutschen Nationalgeist című munkájával illusztrálja, hogy a birodalomban is létezett nemzetfogalom, amely föderatív és politikai nemzetet jelentett, alapját pedig a közös terület, a közös múlt és a közös értékek jelentették. A Birodalmi Udvari Tanács alkotmányos szerepének bemutatására vállalkozott Leopold Auer, az intézmény kiváló ismerője. Ezt a szervet leginkább mint a Birodalmi Kamarai Bírósággal konkuráló legfelsőbb bíróságot ismerjük, holott eredetileg az igazságszolgáltatás csak másodlagos funkciója volt, elsődlegessé csak a 17. században vált. Auer szemléletesen mutatja be, hogyan ötvöződött a testület munkájában a hagyomány és a fejlődés. A Birodalmi Udvari Tanács császári szervként védte a kisebb birodalmi rendeket, hatékony közvetítő volt a rendek egymás közötti konfliktusaiban, a territoriális fejedelmek és alattvalóik vitás ügyeiben, ugyanakkor rugalmasan, a mindennapi igények kielégítésére törekedve működött. Tevékenysége elősegítette a , joguralom" elterjedését, vagyis azt, hogy az általa kínált jogorvoslati lehetőségek minél szélesebb kör számára váljanak elérhetővé, valamint jelentősen hozzájárult a birodalom komplex rendszerének fenntartásához. Siegrid Westphal írásában az intézménytörténeti kutatások új irányára hívja fel a figyelmet. Véleménye szerint szakítani kellene azzal a megközelítéssel, amely kizárólag a birodalmi intézmények rendszerét és fejlődését elemzi, és a jövőben a rendszert alakító, a fejlődés irányát meghatározó emberi tényezőt is figyelembe kellene venni. Gerhard Göhler és Karl-Siegbert Rehberg elméleteire alapozva úgy véli, hogy az intézmények nem csupán a hatalom gyakorlásának szervei voltak, hanem kommunikációs terek is, amelyekben a hatalom korlátait, gyakorlásának módját a változó körülmények között, főleg válságperiódusokban folyamatosan újratárgyalták. Éppen ezért az intézményekben érintett személyek (az intézményt működtetők, illetve a szolgáltatást igénybe vevők) szociális és kommunikációs gyakorlatai jelentősen befolyásolták az adott intézmény működését és a változások irányát. Westphal szerint a Birodalmi Kamarai Bíróság és a Birodalmi Udvari Tanács története kellően feltárt ahhoz, hogy a további kutatások során az új megközelítést alkalmazni lehessen. A harmincéves háborút (1618-1648) főként a német történetírásban sokáig vallásháborúnak, az angolszászoknál pedig a spanyol hegemónia elleni küzdelem részének tekintették. Peter H. Wilson — Johannes Burkhardt „államépítő háború" interpretációjából kiindulva — alkotmányos krízisként mutatja be a harmincéves háborút. A fő kiváltó okokat a Habsburgok államának problémáiban, a spanyol ág frusztráló dominanciájában, a törökellenes háborúkban, II. Rudolf császár (1576-1612) uralkodásában és a Mátyással (1612- 1619) kirobbanó testvérviszályban látja, amik összességében a császári hatalom gyengülését okozták. A helyzetet elsősorban az 1555. évi augsburgi vallásbéke kedvezményeiből kizárt rendek (főleg a kálvinista Pfalz) az alkotmány módosítására próbálták felhasználni, ám akcióikkal „megbénították" annak működését. A háború mozgatórugói között később is fontos volt az alkotmányos krízis: a császárok a monarchia intézményét próbálták megerősíteni, a protestáns fejedelmek pedig jogaik védelmét hangoztatva fogtak fegyvert. Ezek fényében Wilson szerint a vesztfáliai béke nem a régi alkotmány „összeragasztásaként", hanem új konstitúcióként értelmezendő, amelyben a háború alatti alkotmányos változásokat ismerték el és rögzítették. Az alkotmánytörténeti egység utolsó tanulmányában szemléletesen helyezi el Karl Härter az állandó birodalmi gyűlést (1663-1806) európai kontextusban. Bemutatja, hogy a gyűlés már a résztvevők miatt is nemzetközi volt: egyes birodalmi rendek jelentős külföldi érdekeltségekkel rendelkeztek (pl. Hannover Nagy-Britanniában), más esetekben pedig külföldi hatalmak (pl. Dánia) jelenhettek meg birodalmi rendi jogállású területük révén. Ezt erősítette, hogy egyes hatalmak (pl. Svéd-, majd Oroszország) békeszerződések garantálóiként vagy pusztán informálódási céllal állandó követségeket tartottak fenn Regensburgban. Härter bemutatja továbbá, hogy a birodalmi gyűlés fejlődése és döntési mechanizmusai alapján — természetesen bizonyos korlátok között — összevethető más európai országok hasonló gyűléseivel, például az angol parlamenttel, a svájci Tagsatzungg&\ vagy a lengyel szejmmel. Ügy véli, hogy a birodalmi gyűlés nemzetközisége miatt az Európai Parlament egyfajta elődjének tekinthető.
