Századok – 2011

KÖZLEMÉNYEK - Ballabás Dániel: Főnemesi rangemelések Magyarországon a dualizmus korában V/1215

1240 BALLABÁS DÁNIEL semmitmondó érdemeket említ (például a dicső ősök példájának követése, az emberiség terén szerzett érdem, kiváló közéleti tevékenység), összességében véve pedig nagyon esetlegesnek tűnik, hogy a kedvezményezettről milyen adatokat tüntettek fel a forrásban, ezek az adatok milyen időpontra vonatkoznak (a rangemelés idejére vagy korábbra), s ténylegesen ez volt-e az illető jellemző tevékenységi köre. Az érdekelt személyek életpályájának feltérképezését, a Királyi Könyvekben szereplő homályos utalások kontextusba helyezését, majd a társadalmi mobilitás útjának megrajzolását tehát — már egy tágabb forrásbázisra építve — csak a kutatás egy későbbi szakaszában tudjuk megvalósítani. Egyúttal nem lenne érdektelen megvizsgálni és az előbbiekkel összevetni a 18. század vége és 1848 között magyar főnemesi címet szerzett személyek foglalkozási megoszlását sem. A magyar főnemesség 1918-ban Az 1848-ban még 305 nemzetséget számláló magyar főnemesség 1874 elejére 266 nemzetség tagságára csökkent. Ez a szám 1874—1875 folyamán — a már ismertetett okból kifolyólag — 282-re emelkedett ugyan, a tendencia viszont ezt követően is a korábbihoz hasonló maradt. A nemzetségek számának csökkenése az 1880-as évek második felétől kezdve némileg mérséklődött, inkább stagnálásba váltott át; az újonnan belépők azonban egyelőre nem tudták kompenzálni a kihalásokat. Az 1848 és 1918 közötti időszak mélypontját 1902 jelentette, amikor már csak 253 nemzetség vallhatta magát a magyar főnemességhez tartozónak. Ettől kezdve azonban a nemzetségek száma meredeken emelkedni kezdett: hét év alatt elérték az 1876-ban, majd további négy éven belül már az 1848-ban mért szintet, s végül az összeomlás idején 339 nemzetségből állt a közjogi értelemben vett magyar főnemesség. (3. diagramot 1. Függelékben) A főnemesi nemzetségek számának ilyetén alakulásában feltehetően közrejátszott a rangemelésben részesültek összetétele is. Egy-egy rangemelés ugyanis csak abban az esetben jelent szaporulatot, illetve akkor mérsékli a fogyást, ha a megadományozott személy nemzetsége még nincs képviseltetve az adott időpont főnemességében — erre pedig a parvenü kategóriába tartozóknál van a legnagyobb esély. A görbe vonalvezetését természetesen nem csak a rangemelések, hakitűnő szolgálataid és jeles érdemeid folytán apostoli királyi kegyelmünkre méltónak tartottunk, kegyelmes tekintetbe és figyelembe vesszük jelesül azt hogy Te [az érdemek felsorolása] mindenütt és mindenben eleget tettél hazafiúi kötelességednek..."). A rendelkező rész (dispositio) rögzítette a főnemesi cím adományozásának tényét, de nem maradt el a sanctio sem, ti. aki az oklevélben foglaltaknak ellenszegül, az „Magunk és Utódaink neheztelését okvetlenül magára vonandja.". A megerősítésről (corroboratio) úgy tájékoztat, hogy „Mindezeknek hitelére és tanúságára saját kezünk aláírásával és Apostoli királyi függő pecsétünkkel megerősített jelen kiváltságlevelünket hagytuk és parancsoltuk ... kiadatni." Végül a diploma befejező részét (eschatocollum) a keltezés (datatio) alkotja: „Kelt, a Mi őszintén kedvelt Hívünk [az ellenjegyző magyar miniszter megnevezése] kezei által [hely, dátum, uralkodási év]". Az oklevelek — ha nem is egyeztek meg szó szerint — lényegében egy kaptafára készültek. A minisztériumban a századforduló körül már egy nyomtatott űrlapot használtak, melynek üresen hagyott helyeire csak be kellett írni a kívánt szöveget, illetve az előre megfogalmazott szövegből ki kellett húzni a nem kívánt részeket (például MOL K 20 - Király Személye Körüli Minisztérium - Elnöki iratok - 1909/364. 2^1., 13-15.). Az illető foglalkozásával kapcsolatos adatok — amennyiben feltüntették őket — az oklevél narrációs, esetleg az inscriptiós részében keresendők.