Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Ballabás Dániel: Főnemesi rangemelések Magyarországon a dualizmus korában V/1215
1224 BALLABÁS DÁNIEL nénk megvizsgálni, hogy az indigena nemzetségek közül melyek tagsága lakott (legalább részben) az országban, s mely nemzetségeket kötötte pusztán csak a közjogi kapcsolat Magyarországhoz. A 127 honosított nemzetség összesen 145 ággal képviseltette magát, ebből 18 nemzetség 2-2 élő indigenált ággal is jelen volt Magyarországon. Még a 16. században szerzett magyar honfiúságot a Harrach (1563), az Althan (1578) és a Dietrichstein (1583) nemzetség egy-egy ága. A 17. századból 23, a 18. századból 49, míg a 19. század első feléből 70 indigenált ág eredeztethető.35 A nemzeti főnemesek csoportjába tartozó 178 nemzetségnek 235 élő ága volt 1848-ban. A legtöbb, 6 főnemesi ággal a Kemény nemzetség büszkélkedhetett, a Bethlenek 5, a Bánffyak, Esterházyak és Halierek 4-4, az Ambrózy, Festetics, Geramb, Mailáth, Majthényi, Pongrácz és Vay nemzetség 3-3, további 25 nemzetség pedig 2-2 főnemesi ággal rendelkezett. A legrégebbi főnemesi (bárói) címmel — melyet ha némileg kételkedve is, de elfogadtak a 19. században és biztosították ennek alapján közjogi állását — a Schaller (Löwenthal) nemzetség rendelkezett (II. Ulászló, 1494 vagy 1498).36 A többiek már a Habsburg uralkodók valamelyi-35 A szakirodalom különösen az 1687. és az 1715. évi törvénycikkeket szokta kiemelni a tömeges mértékű honosítások illusztrálása gyanánt. A Corpus Jurist elemezve a két esztendőben 103, illetve 89 személy indigenátusának becikkelyezésére került sor (nem számítva azokat, akiknek valamely felmenőjét — vele együtt vagy már korábban — szintén törvénybe iktatták). E 192 személy közül azonban mindössze 10-nek(!) (5,2%) a leszármazottai élték meg főnemesi rangban a 19. század közepét. Bár a korabeli sematizmusok nyomasztóan sok indigena nemzetséget tartottak számon, valójában ezek jó része ekkorra már kihalt, illetve egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. 36 Magyar nemzetségi zsebkönyv i. m. 420. Maga az időpont önmagában nem feltétlenül hihetetlen, hiszen Schiller Bódog az örökös bárói cím kialakulásának kezdeményeit I. Mátyás idejére tette, míg az első, kifejezetten örökös bárói címet Podmaniczky János nevéhez kötötte az 1502-1506 közötti évekre datálva. —Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp. 1900. 269-272. A Péter Katalin vezette kutatócsoport a közelmúltban szintén hasonló eredményre jutott. — A magyar arisztokrácia i. m. Erősen gyanússá teszi azonban az Ulászló-kori adományt az a legendárium, amely a Schaller-Löwenthal nemzetséggel kapcsolatban a 19. század közepének családtörténeti irodalmában olvasható. Kővári László 1854-ben megjelent könyve szerint „E család régebbi eredete ismeretlen. A mult századra szegényül jöttek le; de egy véletlen ismét kiemelte. A monda szerint, a család egyik tagja a mult század elején, mint iskolamester beszáll egy falusi emberhez: vacsorát kér, mihez eczet kellene. Az üveg dugójára pillant, látja hogy pergament, kibontja: mit lát? családja egy adomány levelét. Következtében ismét gazdagok levének; és báróságot szereztek." — Kővári László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár. 1854. 176. Nagy Iván opusának 1860-ban napvilágot látott VII. kötetében az egyik családtag, báró Löwenthal Sámuel cáfolta a Kővárinál írtakat, egyúttal előadva a saját verzióját is. Egy ismeretlen okmányra hivatkozva azt állította, hogy első őse a hunok és a gótok bejövetelekor érkezett Erdélybe, majd feleségül vévén a hunok vezérének leányát, Gizellát, birtokhoz jutott. „E javakra kap János 1494-ben II. Ulászló királytól új adomány levelet, és baronatust, és ez adományt erősíté meg I. Leopold király is". Nagy megjegyzése szerint „Óhajtottam volna ezen okmányokat eredetiben vagy legalább csak másolatban látni, — és kívánatos volna az ily messze felható okmányoknak az ellene támasztható kételyek eloszlatása végett is valahol a történelmi ítészét elé hozása és közlése." — Nagy I.: Magyarország családai i. m. VII. 187. Kemény Józsefnél ismét egy újabb történet bukkan fel. Ö a budai könyvárusokról szólva említ egy bizonyos Schaller Jakabot az 1512-1515 közötti évekből, akinek „unokája későbbre Basta György vezérlete alatt katonáskodván Erdélyben, s végre Beszterce vidékén birtokot szerezvén magának, törzsöke lett azon Schaller nevet viselt családnak, a mely Mária Theresia idejében bébizonyitván, hogy legrégibb eredetét a hajdani híres svéd Schaller nemzetségből vette, Löwenthali báró Schaller címzettel ékesíttetett". — Kemény József: Budai könyvárusok 1484-1525. II. Új Magyar Muzeum (1857) 208-209. Ugyanakkor bármi is a nemzetség főnemesi címének tényleges eredete, olyan munkával nem találkoztunk, amely kétségbe vonta volna a magyar főnemességhez való tartozását.
