Századok – 2011

TANULMÁNYOK - Poór János: Egy abbahagyott vita. A magyar jakobinusokról V/1057

A MAGYAR JAKOBINUSOKRÓL 1093 Majd egy fontos megállapítás következik: „A 'jozefinista értelmiség' és a nemesi ellenzék egymásra találása nem a titkos jelentések íróinak fantázia-szüleménye. De az értelmiség már nem jozefinista, időközben a belső és a külső események nyomására mérföldes léptekkel haladt előre a radikalizálódás útján". 1793-ra pedig „kibontakozik előttünk az immár radikális, forradalom felé haladó értelmiség képe" (LIL). Hajnóczy, aki 1792 elején még hitt a rendek és az uralkodó együttes akaratával kivívható reformokban, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordítja latinra és terjeszti barátai körében. Természetesen nem mindenkijutott el a jakobinizmusig, megtévesztő, hogy mindenkit annak neveztek, aki elégedetlen volt. Továbbá: az, hogy valaki eljut a jakobinizmusig, nem jelenti azt, hogy egyetértene a terrorral. Benda példája újra Hajnóczy. A radikalizálódó demokratikus értelmiség és az ellenzéki köznemesség között kezdettől megvolt az érintkezés, de a vékony szálak 1793-tól erősödtek meg. Sőt Benda szerint: már a demokratikus értelmiség irányítja a háttérből a megyei ellenállást. Az értelmiség látta, hogy saját erejéből semmilyen változást nem tud elérni, csak a patrióta nemességre számíthat. És ez a szövetség a többség számára nem taktika. Egyébként is rokonszenvez a patrióta nemességgel. 1793-ban az addig elszigetelt helyi ellenállások kezdenek egységes jelleget ölteni, 1794 elején a megyék nagy része már forrongó hangulatban van. „A demokratáktól irányított patrióta-mozgalom 1794 tavaszán már országos méreteket öltött" (LXII.). És most lássuk Benda Kálmán Martinovics-interpretációját! Martinovics szerinte azt hitte, hogy Lipót a jozefinista politika nyomdokain kíván haladni, és ebben a reformpolitikában vezető helyet szán magának. Európai látókörű, felvilágosult reformer, de patriotizmus nincs benne. Hajnóczyékkal ellentétben, akik a nemességet igyekeznek meggyőzni a polgári átalakulás szükséges voltáról, később már kimondottan az uralkodó ellenében is, Martinovics a királyt akarja rávenni a reformokra a magyar nemesség, sőt a magyar hagyományok kíméletlen megsemmisítése révén is. Míg a patrióta nemesség a felvilágosodás eszméinek elterjedésétől a nép sorsának jobbra fordulását reméli, Martinovics az uralkodó hatalmának a megerősödését várja a reformoktól. A trónt és a monarchiát, nem a magyar nép érdekeit nézi. Ezért „a jezsuita reakciót, az uralkodóellenes illuminatizmust, vagy a nemzeti függetlenségért harcoló köznemesi szervezkedést, a legellentétesebb, egymással összeegyeztethetetlen politikai irányokat jelentéseiben mind egy zsákba rázza, mert mindegyik az abszolút uralkodói hatalmat gyöngítené, s részben vagy egészben valamennyi ellenkezik az ő aulikusan dinasztikus reformerségével" (LXVII-LXVIII.). A dinasztikus reformer jelleméről Benda a legrosszabbakat írja. Ami a „súlyát" illeti: Martinovics csak egy volt Lipót besúgói közül, akit azért jutalmazott, és 1792 elején a parasztok lázításával is megbízta. Az uralkodó váratlan halála Benda szerint választóvonal a besúgó pályáján. Gotthardival együtt mindent megkísérelt, hogy Ferenc király figyelmét magára irányítsa, de nem sikerült. „Ferenc nem akart sem Gotthardival, sem vele érintkezni." Megszűnt a Lipót alatt élvezett tiszteletdíja, és egyházi vizsgálat is indult ellene, mert annak idején engedély nélkül hagyta ott a rendjét. Annyit „keserves kérvényezéssel, kilincseléssel" 1792 őszre sikerült elérnie, hogy a vizsgálatot meg-