Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Calvin und Reformiertentum in Ungarn und Siebenbürgen. Helvetisches Bekenntnis, Ethnie und Politik vom 16. Jahrhundert bis 1918. (Ism.: Radó Bálint) IV/1036

TÖRTÉNETI IRODALOM 1037 Korona területén, a 16. század közepe viszont vízválasztót jelentett. Egyik fő érve, hogy a horvát származású Draskovics György — aki amellett, hogy egy időben I. Ferdinánd magyar udvari titkára volt, sorra megszerezte a horvát-szlavón báni tisztségen kívül a pécsi, zágrábi püspöki és kalocsai érseki stallumot is, sőt, mind az 1555. évi augsburgi vallásbékét előkészítő tárgyalásokon, mind a Tridenti Zsinaton is jelen volt, végül pedig bíborossá is kreáltatott — 1551-ben Confutatio címen Páduában expressis verbis Kálvin Úrvacsora-tana ellen írt vitairatot. Bernhard megállapítása szerint Draskovics Kálvin írásai mellett Zwingli, Oecolampadius és Karlstadt nézeteit is jól ismerte. Külön alfejezet foglalkozik a genfi-zürichi irányzat 1551 előtti terjedésével magyar földön. Megkülönböztetett hangsúlyt kap Dévai Bíró Mátyás tevékenysége. A kolozsvári Juhász Tamás tanulmánya a helvét hitvallás magyarországi és erdélyi térhódításával foglalkozik. Felhívja arra az ellentmondásra a figyelmet, hogy amíg Kálvin János neve közismert Magyarországon, katekizmusait a magyar református gyülekezetekben hivatalosan soha nem vezették be. Ezzel szemben, ami a kátékat illeti, alig mond valamit a magyar reformátusság körében az átlag hívőnek Bullinger vagy Ursinus neve, annál inkább ismerik viszont a nevükhöz fűződő II. Helvét Hitvallást (vagy éppen a Heidelbergi Kátét). A tanulmány szerzője Révész Imre megállapítását veszi alapul, miszerint mind Szegedi Kis István, mind Méliusz Juhász Péter Wittenbergben tanult, Philipp Melanchthonnál, ekképp az arisztoteliánus gyökerű skolasztika hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szabó András cikkét a németség körében (elsősorban Budán), majd a szepességi szászok és az erdélyi szászok körében terjedő lutheranizmus vizsgálatával kezdi. Nagy figyelmet fordít annak a kérdésnek górcső alá vételére, hogy mely etnikumok és mely társadalmi rétegek milyen megfontolásból csatlakoztak a protestáns reformáció egyes ágaihoz. A pozsonyi Eva Kowalská a főleg lutheri (és kálvini) tanok terjedését a szlovákok és németek körében vizsgálta, méghozzá egészen a reformáció századától a 19. századig. Kitér a felvidéki Confessio Pentapolitana-ra és Confessio Heptapolitana-ra, a vándorprédikátorok szerepére, a peregrinus diákokra. Vitába száll azzal a nézettel, hogy a szlovákok és németek körében a svájci reformáció nem hódított volna, csak a német. Előd Osz Sándor erdélyi református lelkipásztor Hunyad és Zaránd megyék egyik, egyháztörténeti szempontból legizgalmasabb kérdését vizsgálta, tudniillik az ottani ortodox vallású románság találkozását a helvét reformációs irányzattal. Multietnikus, sok felekezetű világ Dél-Erdély. Rendkívüli figyelmet érdemel az a látványos különbség, hogy egyfelől az uniált, azaz görögkatolikus egyház, mint a görögkeletiek által a mai napig szakadárnak és eretneknek nevezett, Róma főségét elfogadó katolikus felekezet, amely közismerten a ruszinok után éppen a románság körében terjedt, másfelől a református történetírás miként értékeli az ortodoxok köréből „áthódított" románság tényét, korabeli helyzetét. (A kötet 139. és 173. oldala között képeket, fényképeket találunk, egytől egyig a magyar reformátusság életéből, bőséges magyarázatokkal ellátva.) Fata Márta, a konferencia egyik fő szervezője és a kötet egyik szerkesztője tanulmányát azzal indítja, hogy a 18. századi, a Schwäbische Türkei területére betelepített németek túlnyomó többsége római katolikus volt, majd nagyobb számban II. József uralkodása óta, főleg Bonyhád központtal ágostai evangélikus német telepesek is érkeztek. Tanulmányának fókuszában annak a kérdésnek nagyító alá vétele áll, vajon milyen utakon és mikor érkeztek a 18. században református vallású németek Magyarországra. Már Kollonitsch Lipót 1689. évi nevezetes Einrichtungswerk-je is a katolikusok mellett esetleg evangélikusok érkezését helyezte kilátásba. Református vallású németek jelenléte mutatható ki azonban már 1721 előtt Alsónánán, Bonyhádon, Gyönkön, Kétyen, Kismányokon, Miszlán, Mórágyon, Nagyszékelyben és Varsádon. 1784. április 13-án Johann Caspar Mantz — aki Zürichből érkezett, mint a mórágyi református németek lelkipásztora — azt írta, hogy a mórágyi egyházközség 1720-ban alakult, tagjai javarészt Hanauból és Hessenből, a Zweibrückeni Hercegségből és a Pfalzi Palotagrófságból vándoroltak be. Fata Márta kutatásai alapján valójában az mutatható ki, hogy csak 1724-ben tudták legelső imaházukat felépíteni, az említett Mantz pedig első lelkészük volt, akit két évvel a kalapos király türelmi rendelete után választottak meg. Egészen az ő megérkezéséig nem lelkipásztorok „tanítottak" a gyülekezetben, Úrvacsorát pedig csak a mintegy 10 kilométernyi távolságra fekvő Alsónyéken vehettek. Más gyülekezetek előtt két út állt általában: vagy a református magyarokhoz, vagy az evangélikus németekhez csatlakoztak. Fata a tolnai után a bácskai református németséggel is foglalkozik, végül kitekintést tesz a 19. századra is. Viskolczy Noémi Szegedről Johann Heinrich Bisterfeld tevékenységével mint „a Nyugat és Kelet közötti közvetítő professzorral" foglalkozik. Először a kutatás jelenlegi helyzetét tekinti át.