Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kondorosi E, Maros K., Visegrády A.: A világ jogi kultúrái - a jogi kultúrák világa (Ism.: Horváth Pál)

767 TÖRTÉNETI IRODALOM Az alig egy ív terjedelembe sűrített vázlatnak mondható a Kínai jogi kultúra elemzése, illetve az ennél erőteljesebb képalkotás az „ősi japán" jog átalakulása, az ún. Meidzsi korszak, illetve az évtizedekig zajló modernizáció eredményeinek bemutatása, ami méltán vonja magára figyelmünket. Nyilván a szerkesztés hibája, hogy az elérhető kútfők, akár az enciklopédikus forráshelyek, egyáltalán a legalapvetőbb sajátosságok, illetve a modern jogi kodifikációk jellegzetességeit hol tudja a nagyérdemű olvasó azonosítani. Itt tehát az az észrevételünk, hogy az elérhető szakirodalmi és forrásbázisokat az olvasó hol, illetve kiknek a világnyelvek valamelyikén elérhető feldolgozásában keresse. Az iszlám jogi kultúrát és az indián jog elemzését sorolja még a szerző a mű a második összetevőjéhez mint olyant, amihez értő kezek és elhíresült szakismeretek állnak rendelkezésünkre. Olvasva ezeket az összetevőket vélelmezhetem, hogy a szerző a hazai nagy elődök, Germanus Gyula, illetve Goldziher Ignác elhíresült alkotásait csakúgy ismeri, mint az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága által tudományos fokozatra érdemesített Simon Róbert-féle kutatásokat (ld. a Korán világa című doktori értekezés ugyancsak hézagpótló eredményeit), amit a Századok hasábjaira is érdemesíthettünk annak idején (ld. 1994/2. sz. 418-428. o.). Jogtörténeti kézikönyveink hasábjain is feltűntek azok a legalapvetőbb ismeretek, amelyek nyilvánvalóan meghaladják a zsurnalisztikái szinteket. Az a meggyőződésem, hogy a szerző valós szakértelemmel vállalta fel a világjogok egyikeként ismert jogcsoportrégió szakszerű áttekintését és az elérhető kútfőket is lábjegyzetelheti majdan egy újabb kiadás hasábjain. Az iszlám jogtudomány ősforrásait idéző Korán-elemzései teszik érdemessé szerzőként az idevágó elismeréseinkre. Ez a pozitív állásfoglalás mondható az (amerikai) indián jogi kultúra és az ún. peyotizmus (a meszkalin feniletilamin, növényi eredetű) vegyületek fogyasztása által már a 16. századtól ismert és a peyote rituálék által előidézett tudatmódosításnak az őslakosságra gyakorolt pusztító következményeire figyelhetett fel az újvilág jogi tudományossága. A legújabb időkben zajló, az USA Legfelsőbb Bíróságát is állásfoglalásra bíró ún. Smith-ügyet tárgyalva a jogi antropológia évszázadok óta halmozódó tényfeltárásait is felhasználva csak odáig jutottunk el, hogy a peyote veszélyes kábítószer, amely visszaélésekre adhat lehetőséget (ld. 165., 178-179. o.). Jogos a szerző végkövetkeztetése tehát, hogy a jogi antropológia eredményeit is figyelembe kell vennie modern világunk jogi gyakorlatának, illetve a jogi kultúrák feltárását célzó tudományos kutatómunkának. Az emberi jogok - értékek - kultúrák főcím alatt sorakoznak végezetül azok a kiteljesedést igénylő tudományos vívmányok, amelyek persze a legújabb kor kihívásaira kell, hogy eredményesen válaszoljanak. A recenzált mű legnagyobb hányadát méltán foglalják el ezek a vizsgálódások, amelyek témagazdagsága elsősorban a tételes jogok világában keresik az államok, sőt a kontinensek határait átlépő bűnözés, a pénzmosás és népirtás (genocídium), illetve a terrorizmus stb. feltartóztatásának a módozatait, valamint az integrálódó jogi kultúrák adta lehetőségeket. íme a jogi kultúrák kulcsproblémái öltenek testet tehát az „emberi jogok — értékek — (jogi)kultúrák" címszavak alatt. Bármily furcsaságnak tűnik a joghistóriában élő ember számára, ez a témakomplexum adja a modern politológia, illetve az ágazati jogtudományok szinte mindegyikében dolgozó elme számára az elháríthatatlan állásfoglalásokat. Példamutató elkötelezettséggel teszi ezt a közismert szerző. A kötet közreadásának értelmet adó aktualitások itt sűrűsödnek és módszertanilag is korszerű keretek között jelentkeznek. Szerkezetileg is nem egy ömlesztett, avagy akár az ősforrások pertraktálásával kielégült gondolkodás tehertételei kötik le az alkotó elemzéseit. Ez látható már a prológnak tűnő „politikai és jogi alapértékek" négy részben felvázolt generációinak az előrevetítésében (ld. 189-191. o.), amikor is az emberi jogok hierarchiájának is teret szentelve rögzítette a szerző, hogy igenis léteznek „abszolút" jogok (az élethez való jog, a halálbüntetés, a kínzás és az embertelen bánásmód tilalma stb.), amelyek a hierarchia csúcsán állva nemzetközi emberjogi egyezmények (regionális európai és amerikai, illetve ENSZ) tárgyává intézményesültek. Ebből fakad nyilván az a meggyőző állásfoglalás, hogy ha a jogok egymással ütköznének, valamelyik — vagy mindkettő — bizonyos mértékű korlátozásával oldható fel az ellentmondás (ld. 197. o.). Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának (Human Rights Council) szerepét kiemelve egyfajta paradigmaváltás szükségességét involválja ez az elemzés a globalizáció körülményei között, amelynek egyes elemei az aposztrofált világméretű folyamatok kihívásaira adott válaszoknak is tekintendők (ld. pl. a szolidaritás, a környezetvédelmi-, egészségügyi, az ún. fenntartható fejlődéshez való jogok), ily módon intézményesülhettek. Sőt, kimutathatók azok a jogelemek is, amelyek a globalizáció által teremtett kölcsönös (egyetemes) összefüggések, kölcsönhatások kifejezőivé válnak az emberi jogok körében, pl. a piacgazdaság, illetve világkereskedelmi viszonyok, a pénzgaz-