Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848-1867. Abteilung TV: Das Ministerium Rechberg. Band 3. 21. Oktober 1860-2. Februar 1861. (Ism.: Deák Ágnes)
762 TÖRTÉNETI IRODALOM toraánygyűlések számára csak „közreműködést", illetve javaslattételi jogot biztosít a diploma, s nem, ahogy az alkotmányosságpártiak vallották: az uralkodóval együtt gyakorolt törvényhozói jogkört. Az ennek jegyében kidolgozott tartományi statútumok azonban hangos elégedetlenséget keltettek a ciszlajtán tartományokban, s azt a panaszt, hogy az októberi diploma a magyar korona országai számára sokkal többet biztosít, mint a birodalom nyugati felének tartományai számára. E csoport tagjai kétségbe vonták továbbá, hogy az októberi diploma megszüntette volna az 1860 tavasza óta létezett ún. megerősített birodalmi tanácsot, s következetesen arról beszéltek, hogy a diploma nyomán a tartománygyűlések által a birodalmi tanácsba delegált képviselőkkel csak tovább szélesedik, tovább „erősödik" a testület, nem gyökeresen új államjogi testületről van szó. Mindemellett ez a csoport elfogta a „történelmi jogok"-at kiindulópontként, ám csak Magyarországra korlátozva. Kezdettől fogva jelen voltak azonban a döntéshozók között a harmadik erő, az osztrák—német liberálisok kiemelkedő személyiségei is, bár az első hónapokban csak egy-egy részkérdésben villantak fel megkülönböztető sajátosságaik. Ekkoriban még leginkább a magyar konzervatívokkal szövetségben igyekeztek fellépni a tartománygyűlések megerősítése érdekében, bár Ignaz Plener pénzügyminiszter már november 29-én kifejtette az uralkodó elnöklete alatt az eredetileg a pénzügyi nehézségek kezelési módjáról folytatott vitában, hogy valamennyi tartomány egyenjogúsítása csak „szeparatizmus"-hoz vezetne, s ahelyett a birodalmi tanács kiterjesztett jogköre az, ami után az ausztriai lakosság vágyakozik.. Anton Schmerling lovag belépése államminiszteri minőségben a kormányba 1860 decemberében azután felgyorsította a differenciálódási folyamatot, s január elejére már egyértelműen felbomlott az együttműködés a magyar konzervatívokkal. Leghatalmasabb szövetségesük az államcsőd és újabb háborús konfliktus fenyegető árnyéka volt. Világosan kiderül a jegyzőkönyvekből, hogy Plener ismételt közbevetései, miszerint újabb külföldi kölcsönhöz, de belföldi nagyobb pénzügyi tranzakcióhoz is alkotmányos hozzájárulás szükséges, mert csak az biztosíthatja a pénzügyi körök bizalmát és jóindulatát, jó néhány időpontban döntő módon hozzájárult ahhoz, hogy az események menete az alkotmányosság erősödése felé vezessen. Igaza volt, amikor többször is hangsúlyozta, az adott politikai konstellációban „az ausztriai pénzügyi kérdés mindenekelőtt politikai kérdés", s messzemenőkig tekintetbe kell venni azt fontos döntéseknél, legyen szó sajtópolitikai kérdésekről vagy az izraelita állampolgárok passzív választójogáról a tartománygyűlési választások alkalmával Csehországban, s természetesen a magyarországi politika kialakításában is. A Schmerling vezette csoport fő törekvése 1861 január elejétől kezdve az volt, hogy a diplomában benne rejlő dualista elemet felerősítsék: kiépítsék és működésbe hozzák a magyar korona országainak közreműködése nélkül is az alkotmányos intézményrendszert minél előbb. Nem azért, mintha a birodalom két részre osztásával elvileg egyetértettek volna, hanem mert a magyarországi események alapján arra a következtetésre jutottak, hogy nem várható a magyar politikai elit együttműködése a birodalom másik felének és a birodalmi központnak a vezetésével. A ciszlajtán parlamentben erős kormányzati támaszt véltek teremteni Magyarországgal szemben. Emellett elvi alapon is fontos volt számukra a ciszlajtán centralizáció, az ún. „szűkebb birodalmi tanács" megerősítése a tartománygyűlések rovására, ami a dualista modellel szintén együtt járt. Mondhatnánk, Magyarországot illetően Schmerling már ekkor is a „mi várhatunk" álláspontját vallotta, nem bízott abban, hogy a magyar kérdés kezelésére egyelőre más lehetőség nyílna, mint az ostromállapot és az erőfölényből politizáló rendeleti kormányzás. Erejét inkább a birodalom nyugati tartományaira összpontosította, s a februári pátens centralizáló törekvései nem elsősorban a magyar politikai erők ellen irányult egyelőre, hanem a tartományi önállóságot követelő ausztriai politikai erők ellen, s ennek jegyében terjesztette ki a februári pátens a szűkebb birodalmi tanács jogkörét a tartományi országgyűlések rovására, s tette ezt ciszlajtán parlamentként a magyar országgyűléssel egyenrangú tényezővé. Ebben az értelemben — fejtegeti a bevezetőben Malfér — nem beszélhetünk koncepcionális különbségről, a föderatív eszmétől a centralizáció felé való elmozdulásról az októberi diploma és a februári pátens között. Sőt, folytatja érvelését, mivel a pátens pontosan körülírja és egyértelműen törvényhozó testületekként kezeli a tartománygyűléseket is, tulajdonképpen még a föderatív elvet is „komolyabban veszi" a birodalom nyugati felén, mint az októberi diploma, amely a tartománygyűléseknek csak szerény s nem törvényhozói jogkört biztosított. Ezen értelmezés szerint Schmerling elveinek térnyerése nem Magyarország, a birodalmi központi bürokrácia vagy a ciszlajtán tartománygyűlések rovására, hanem a Goluchowski nevével fémjelezhető rendies politika és az uralkodó hatalmi pozíciójának rovására történt. (Miközben ez utóbbi a nyugati tartományokban bekövetkező — igaz, alig néhány éven belül időlegesnek bizonyuló — politikai konszolidációval kétségtelenül nyert is
