Századok – 2010
SZÉCHENYI ISTVÁN HALÁLÁNAK 150. ÉVFORDULÓJÁN - Velkey Ferenc: „Szívemből szólok." Széchenyi állásfoglalása a fordulóponton, 1848. március 14-én
696 VELKEY FERENC ténye csak a történeti téma összefüggésében lesz információhordozóvá, azaz forrássá. És mivel a forrás sosem „önmagáért való", ezért csak ritkán válik önmagában vizsgálat tárgyává. Itt és most azonban mégis maga a forrásszöveg kerül középpontba. Elsősorban azért, hogy következetesebben föloldjuk azokat a műfaji dilemmákat és azokat a történész-narrátor pozícióváltásokat, amelyek a leírás-elbeszélés-magyarázat során egy-egy biográfiában keletkeznek. Nyilván egy egyszerű történeti-életrajzi elbeszélésbe természetesen illeszkedhetnek az okadatoló félmondatok („azért tette, mert...", „mivel úgy gondolta..." stb.). Viszont a bonyolultabb élethelyzetek értelmezése sokszor szétfeszíti az elbeszélés folyamatosságát, megzavarja a problémamentességét. Adódnak olyan technikák, amelyekkel a történész-narrátor elhagyva rejtőzködő szerepét értékelőmagyarázó mivoltában előlép (vagy legalábbis közlésformát vált). Két különböző példát idézünk fel ennek érzékeltetésére a témánkhoz kötődő irodalomból. A legújabb méretes-alapos Széchenyi életrajz szerzője, Oplatka András például az 1848. márciusi történések elbeszélése közben „szünetet tartott", hogy három bekezdésnyi szövegben kísérletet tegyen Széchenyi 48-as „változásának" az értelmezésére. Szerepének elmozdulását így kommentálta: „Álljunk meg röviden, hogy Széchenyi cselekvését megvizsgáljuk." Spira György, Széchenyi 48-as pályaszakaszának monográfusa pedig közlésforma váltással lépett át a történeti rekonstrukcióból az értelmezés világába. A márciusi Széchenyi-napokat egyes szám harmadik személyű jelen idejű elbeszélés formájában idézte föl, majd ezt megszakítva mintegy kimerevítette Széchenyinek az adott „pillanathoz" kapcsolódó (?!) tudatállapotát. Ezt a korábbi közlésformától eltérő imperatívusz („rá kell ébrednie", „meg kell látnia" stb.), és a feltételes mód („veheti számba", „veheti sorra Széchenyi" stb.) alkalmazásával érte el. Mi összességében úgy látjuk, hogy a bonyolultabb döntéshelyzetek elemzésének legautentikusabb formája, csak a szöveg (illetve szövegek) értelmezése lehet.3 Ez a megfontolás nyilván nem azon a feltételezésen alapul, hogy az elbeszélést író (s azt akár a dilemmák megmutatására meg is szakító) történészek nem végeztek (végezhettek) el „történetük" megalkotása előtt hasonló vizsgálatokat. A végeredmény azonban, egyrészt a történeti elbeszélés igazság-igénye (tudás-biztonsága) miatt, másrészt terjedelmi okokból az értelmezés dilemmáinak elsikkadásához, s így leegyszerűsítéshez vagy egyoldalúsághoz vezethet.4 A szövegre koncentráló elemzés azt is megmutathatja, hogy azok a megszokott műfajok (köztörténet, életrajz, pályaszakasz-kép), amelyek a forrásszöveget esemény-ténnyé stilizálják, átszaladhatnak a lényeges összefüggéseken. A vonatkozó — alább vizsgált — szakirodalom kapcsán az a módszertani probben lehet a történetírás határkérdéseihez, s a reflektált szakmai-elemző pozícióhoz a legközelebb jutni. Tudniillik éppen a történetek elbeszélhetőségének, vagyis a szakmai-történészi elbeszélés normarendszerének, moráljának, s lehetséges nyelvének a kialakítására tehetünk meg-megújuló kísérletet. 3 Oplatka András: Széchenyi István. Osiris Kiadó, Bp. 2005. 381-382. Az idézett rész a korábbi német kiadásban is hasonlóképpen: „Halten wir kurz inne, um uns nach Széchenyis Verhalten zu fragen." Andreas Oplatka: Graf Stephan Széchenyi. Der Mann, der Ungarn Schuf. Wien, Paul Zsolnay Verlag. 2004. 378.; Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Akadémia Kiadó, Bp. 1964. 43-51. 4 Természetesen e tanulmány szerzője sem törekszik mereven az elbeszélő-életrajzírói technikák mellőzésére - hiszen akkor munkája könnyen elveszítené történeti dimenzióját -, és a háttéranyagok bemutatásakor (ha korlátozottan is) többször él ezen eszközökkel.
