Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szőke Zoltán: Magyarország és a vietnami háború, 1962-1975
64 SZŐKJE ZOLTÁN A VDK vezetése azonban nem kizárólag a kínaiak által ráerőszakolt politikát hajtotta végre, amikor következetesen a katonai megoldásra helyezte a hangsúlyt a tárgyalásos rendezéssel szemben.5 6 Hanoira elsősorban a vietnami párt Délen harcoló keményvonalas szárnya gyakorolt nyomást, amely attól tartott, hogy Észak — cserében a bombázások felfüggesztéséért — elárulja a közös ügyet, és különalkut köt az amerikaiakkal.5 7 (Régóta ismert tény, hogy a VDP 1959-ben szintén a déliek nyomására döntött úgy, hogy az ország újraegyesítését fegyveres harcban kell kivívni.5 8 ) A Vietkong (hivatalosan Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front — DNFF5 9 ) ebben természetesen kiváló szövetségesre talált az Indokínában a saját nagyhatalmi ambícióit valóra váltani igyekvő kínai pártvezetés személyében.6 0 Az amerikaiak mindenesetre azonnali légicsapásokkal válaszoltak, majd 1964. augusztus 7-én a Kongresszus az ún. Tonkin-öböl Határozat egyhangú elfogadásával szabad kezet adott Johnson elnöknek a „kommunista agresszió" megállításához szükséges „minden eszköz" igénybevételére. A DNFF 1965. február elején további provokatív támadásokat intézett amerikai létesítmények ellen, amelyekre az USA újabb megtorló légicsapásokkal válaszolt (Operation Flaming Dart), március 2-án megkezdte Észak-Vietnam tervszerű bombázását (Operation Rolling Thunder), majd március 8-án Dél-Vietnamban partra szálltak az első amerikai reguláris egységek. Washington azonban azáltal, hogy szárazföldi csapatokat küldött Vietnamba és fokozatosan átvette a mélyen „alulmotivált" dél-vietnami hadseregtől a háború irányítását, gyakorlatilag elvágta saját visszavonulási útvonalát. Az USA mindaddig különösebb presztízsveszteség nélkül magára hagyhatta 56 A kínai vagy bárrailyen külső befolyás Vietnamban sajátos korlátokba ütközött. A vietnami vezetés elsősorban nacionalistának tekintette magát, s csak másodsorban kommunistának. (Ehhez 1. még pl. Magyarics T.Illúziók fogságában i. m. 53.) Ebben a tekintetben a vietnamiak nem sok különbséget láttak az amerikai megszállók, a francia gyarmatosítók, vagy a vietnami nemzet ősellenségei, a déli „kistestvért" mélyen lenéző kínaiak között, de a xenofóbiával határos vietnami nacionalizmus hatását a Vietnamba küldött szovjet polgári és katonai szakértők is a saját bőrükön érezhették (1. pl. Karnow, S.: Vietnam i. m. 598.) Természetesen a „kommunista agresszió" elméletét hirdető amerikai revizionisták hevesen tiltakoznak Ho Si Minh és pártja „nacionalista legitimációja" ellen (1. pl. Michael Lind: Vietnam, the Necessary War. New York 1999. 176-181, 237-245.). 57 L. pl. „Tanulmány a vietnami-kínai kapcsolatokról," 1967. szeptember 13., MOL, Külügyminisztérium, 1967, Vietnam, TŰK iratok, 1-004434/1967, XK-J-l-j, 95. doboz, p 13., 17-18.; Robert K. Brigham: Guerrilla Diplomacy: The NLF's Foreign Relations and the Vietnam War. Ithaca, NY 1999. 40-57. Különösen: 48-51. 58 L. pi. Brigham, R. K.: The NLF's Foreign Relations i. m. 9-10. Az amerikai szakfolyóiratok kritikái alapján ebben a tekintetben jelenleg Brigham idézett művét tekinthetjük a legkorszerűbb és legautentikusabb másodlagos forrásnak, de a déli fegyveres felszabadító harc kezdeteit illetően a tekintélyes amerikai szerzők (pl. Duiker, Herring, Karnow, Kolko) többsége már az 1980-as évek eleje óta egyetért abban, hogy a katonai megoldást elsősorban a VDP déli szárnya szorgalmazta, s Hanoi csupán követni és kontrollálni igyekezett az eseményeket. A magyar szerzők közül Benkes Mihály is megerősíti, hogy Hanoi sokáig óvatosan kezelte a déli ellenállás ügyét, s miközben a VDK tétovázott a déli kommunisták ragadták magukhoz a kezdeményezést (1. Benkes Mihály: Dél-Kelet Ázsia. In 20. századi egyetemes történet. III. kötet, 1945-1995. Szerk. Diószegi István - Harsányi István - Németh István. Bp. 1997.) 59 1968. júniusától Dél-Vietnam Ideiglenes Forradalmi Kormánya (DIFK). 60 Bővebben 1. Qiang Zhai: China and the Vietnam Wars, 1950-1975. University of North Carolina Press, Chapel Hill 2000.; Brigham, R. K: The NLF's Foreign Relations i. m.
