Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szőke Zoltán: Magyarország és a vietnami háború, 1962-1975
48 SZŐKE ZOLTÁN nek, hogy a Központi Bizottság szó szerint jegyzőkönyvezett ülésén éles hangnemben bírálja a szovjet vezetést vietnami politikája miatt. (Kádár többször is megkérte hallgatóságát, hogy az elhangzottakat ne adják tovább.) A köztudatban ma is élő közhelyszerű kép szerint Magyarország — „szolgaian" követve a Szovjetunió külpolitikai irányvonalát — az amerikai imperializmus elleni harc jegyében gazdasági segélyekkel és politikai propagandaakciókkal támogatta a vietnami kommunista erők harcát. Habár Budapest kétségkívül gazdaságilag és politikailag is támogatta Hanoi és a dél-vietnami gerillák küzdelmét, a levéltári iratanyag alapján ma már világos, hogy a magyar támogatás jellegére, mértékére és főként a céljára vonatkozó kliséknek igen kevés köze van a valósághoz. Az elmúlt tíz-tizenöt év nemzetközi kutatási eredményei arra derítettek fényt, hogy egyrészt maga a Szovjetunió sem az „imperialista fenyegetésre" válaszolva avatkozott a konfliktusba,2 így a magyar szerepvállalás elsődleges célja — ha Budapest mégoly szolgaian is követte volna a szovjet irányvonalat — a legkevésbé sem lehetett az „amerikai agresszió" visszaverése. Másrészt, sajátos geopolitikai helyzete miatt Magyarország számára az indokínai konfliktus kiéleződése sajátos kockázatokkal járt, amelyekre Moszkva külpolitikája csak részben vagy egyáltalán nem adott megfelelő választ. Budapest Vietnammal kapcsolatos elkötelezettségének eddig ismeretlen mértéke — vagyis, hogy Magyarország a konfliktus megoldása érdekében jóval messzebbre ment, mint amit a szovjet külpolitikai irányvonal (akár legszervilisebb) követése szükségessé tett volna — arról árulkodik, hogy a magyar pártvezetés Vietnamban nem pusztán a „közös ügy" előmozdításán fáradozott. Az eddig itthon meglehetősen mostohán kezelt téma felvetését különösen időszerűvé teszi Radványi János, volt washingtoni magyar ügyvivő 2005-ben tett újabb nyilatkozata,3 valamint Magyarics Tamás 2006-ban megjelent tanulmánya is.4 2 Ez bizonyos mértékig ma már a hazai szakirodalomban is tükröződik. L. pl. Sípos Péter: Az Egyesült Államok, a NATO és az. 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenció. Történelmi Szemle 50. (2008: 3. sz.) 386-387., 389. 3 Heltai András: A diplomata halálos ítélete. 168 óra 17. (2005: 50. sz.) 40-41. Kifejtését lásd a 16. jegyzetnél. 4 Magyarics Tamás: Illúziók fogságában. Az amerikai hadviselés Vietnamban. Rubicon 17. (2006: 2-3. sz.) 50-65. Magyarics tanulmánya — a címével összhangban — amerikai szemszögből mutatja be a konfliktust. A szerző magyarázata szerint ez azért szükségszerű, mert a rendelkezésre álló források és a nyelvi nehézségek miatt továbbra is elsősorban az amerikai oldal teljesítményét lehet mérlegre tenni. (Magyarics T.: Illúziók fogságában i. m. 52.) Ezzel szemben pl. Békés Csaba már 1998-ban (majd 2004-ben is) rámutatott, hogy a kelet-közép-európai források megismerése révén ez a helyzet mára jelentősen megváltozott. Ilya Gaiduk, Qiang Zhai, Ang Cheng Guan, Robert Brigham, Lien-Hang T. Nguyen és számos más szerző tollából az 1990-es évek eleje óta megjelent művek szintén azt bizonyítják, hogy ma már a szovjet, a kínai és a vietnami „teljesítmény" is mérlegre tehető, olyannyira, hogy ezek ismeretében a konfliktusról alkotott eddigi, zömmel amerikai szerzők véleményére alapozott képünket gyökeresen át kell értékelnünk. Mindamellett szükséges megjegyezni, hogy Magyarországon elsőként Magyarics Tamás számolt be a Washington és Hanoi közötti 1965-66-os magyar békeközvetítési kísérletről (1. Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok és Magyarország, 1957-1967. Századok. 130. [1996: 3. sz.] 594-595.). Szintén neki köszönhető a vietnami háború történetének mindmáig legkorszerűbb és legrészletesebb magyar nyelvű feldolgozása (1. Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Bp. 2000. 306-324.)
