Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Veszprémy László: Egy későközépkori világkrónika a Mátyás-kori historiográfiában. Johannes de Utino latin nyelvű krónikájának hazai recepciója
KÉSŐ KÖZÉPKORI VILÁGKRÓNIKA A MÁTYÁS-KORI HISTORIOGRÁFIÁBAN 471 A latin változat korabeli használatára nem sok nyom utal. Szerencsére, az új budapesti latin változat (Bul) margójára a korabeli használó írt néhány megjegyzést (például: „Joh. de Capistrano"), s a szöveget aláhúzással tagolta, ami igazolja, hogy a magyar függelék teljes joggal megfelelt a rövidebb krónikák iránt támasztott igényeknek. Ebből persze egyáltalán nem következik, hogy a budapesti kézirat magyarországi használatú lett volna, erre semmilyen további nyom nem látszik utalni. A magyar korona sorsát illetően szerencsétlenségnek tartja, hogy az Frigyes kezére jutott, de fontos korjelző momentum, hogy visszaszerzéséről a kéziratok nem tudnak. Az utolsó mondatban ugyanis az olvasható, hogy III. Frigyes a Szent koronát még mindig a tulajdonába tartja (et adhuc tenet), amit talán csak a római Drági-féle példányból (Vat) vakartak (?) ki (így téve naprakésszé annak szövegét?), mindenesetre ott ma nem olvasható. A korabeli olvasóktól sokkal nagyobb aktivitást várnánk el a szöveg kiegészítésében, de sajnos mind a német, mind a latin példányok esetében csalatkoznunk kell. Később, a Hess-, majd Thuróczy-kiadások után persze a magyar történelem már sokkal nagyobb kínálatban állt az érdeklődő olvasók rendelkezésére, de addig még használhatták volna, miként a Világkrónika augsburgi példányát is folytatták az 1520-as évekig. A latin és német változat viszonya az eddig ismert példányok alapján meghatározható, s bizonyosnak tekinthető, hogy a német esetében egy, a Képes Krónikát felhasználó latin szöveg alapján készült fordítással van dolgunk. Az időmeghatározásban annyi eltérés van, hogy a német Be kézirat Szent Istvánnak 46 helyett 47 uralkodási évet tulajdonít, míg Péter uralkodásához a német Be, Bu2 és Ma 6 helyett 6 Vz-et ír. Ismét csak a német kéziratokban található meg III. Bélánál az a többlet, mely megjelöli az eltemetés idejét és helyét, valamint azt is közli, hogy a királynak egy Béla nevü fia volt (ami a Képes Krónikából egyébként jól ismert). Ez utóbbi persze nem mondható el minden részletre, így a szerkesztő szakít a magyar történetírás hagyományos felfogásával, amely Szár László — és nem Vazul — fiainak tekintette Andrást, Bélát és Leventét, ami olvasható egyébként a Gellért-legendában és a Zágrábi krónikában. Ezekből az eltérésekből több mindenre gondolhatunk: esetleg a ránk nem maradt latin mintapéldányban még benne volt, vagy ami valószínűbb, a német fordítás készítésekor a fordító kiegészítette annak szövegét. Sajátos, nem hazai forrásra mehet vissza a Szent Henrik leányához fűzött megjegyzése, ami egy középkori, nyilván nem magyarországi, dilemmára utalhat, arra tudniillik, hogy a szűzies életet élő császárnak lehetett-e gyermeke. A krónikás latin forrását ritkán érti félre, kivétel, amikor a László segítségére siető cseh herceg az ő szövegében elesik, nyilván azért, mert emlékezett arra, hogy a krónika egy másik helyén egyszer egy cseh herceg életét veszti. Ilyen típusú a tévedés még, hogy (I.) László és (I.) Béla testvérek voltak. Az egyes kézirati változatok között előfordul, hogy egy-egy mondat vagy bekezdés olykor elmarad valamelyikből, de rendszert ebben nem lehet felfedezni. Mind a németben mind a latinban olykor előfordul, hogy már a rubrumba bekerül az eltemetés helye. Az esetleges hiányokra is nehéz értelmező magyarázatot találni: például Szt. Istvánnál az egyházmegyék „decern" száma, I. Bélánál az „ecclesias destruere" szókapcsolat, „Dömös" említése a német kézirat-
