Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Balogh Margit: A magyar katolikus püspöki kar tanácskozásai 1949-1965 között. Dokumentumok I—II. kötet (Ism.: † Gergely Jenő

240 TÖRTÉNETI IRODALOM 1945-1948. - Dissertationes... XIV Argumentum, Köln-Budapest, 1996.] (Ezeket a jegyzőkönyveket már nem nyomtatták ki, hanem írógéppel sokszorosított formában juttatták el hitelesített változatukat a konferencia tagjainak.) Beke Margit bevezető tanulmányában összegzi a korszakra vonatkozóan a konferenciák történetét, majd a kötet végén kronologikus rendben közreadja az ekkori közös memorandumok, nyilatkozatok, körlevelek kiadásának dátumát, tárgyát és címzettjét. Balogh Margit legújabb forráskiadványának tehát kellő előzményei vannak, amelyeknek metodológiáját lehet kritikailag követni vagy akár teljes egészében elutasítani. A szerző a korrekt középutat választotta: felhasználta a korszakkal és a témával foglalkozó irodalmat, nem hanyagolva el az általa is elutasított és anakronizmusnak bizonyuló írásokat sem. Ugyanakkor nem akarta újra felfedezni azt, amit a szakma már felfedezett, hanem azok sajnosan szűkösnek tűnő eredményeire is próbált támaszkodni. Vállalkozásának azonban van több, merőben új, a korábbi ilyen kiadványok szerkesztői által nem tapasztalt objektív akadálya, akadályozója, amelyek egy nálánál kevésbé céltudatos történészt bizonyára meghátrálásra késztettek volna. Induljunk ki abból, hogy Balogh Margit egy totális, egyházüldöző, egyház- és vallásellenes diktatúrával találta magát szembe, amelynek körülményei között élt az egyház, amelynek körülményei között működtek, ha egyáltalán működhettek az ordinariusok és tartották meg tanácskozásaikat, megbeszéléseiket. Erre korábban nem volt precedens, mert sem a proletárdiktatúra hónapjaiban, sem a nyilas uralom alatt az esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, mint a konferencia elnöke nem hívott és nem is hívhatott össze ilyen konferenciát. Az 1949-1965 közötti években az egyházpolitikát lényegében három szinten „művelték". Először a hatalom birtokosa, az MDP majd az MSZMP illetékes ügyosztály, testületei, nem egyszer maga Rákosi és Révai, majd Kádár és Aczél adták az elméleti direktívákat, szabták meg az egyházpolitika stratégiáját. (Bár forrásokkal a szerző nem igazolja, de nagyon valószínű, hogy mindezt tették Moszkva összehangolt utasításai, vagy legalább is elvárásai szerint.) Az egyházüldözés gyakorlati kivitelezője a hírszerzés, az ÁVO majd ÁVH volt, amely szerveknek ilyen működését a püspöki karon belül is kiépített besúgók első kézből származó információi segítették. Végül a kormányzati szervként működő Állami Egyházügyi Hivatal és megyei exponensei, valamint az aulákba telepített felügyelői feladata volt az egyházpolitika gyakorlati kivitelezése (amint történt ez korábban a katolikus egyház tekintetében a kultuszminisztérium I. ügyosztálya révén). Ezek után érthető, hogy a püspökök joggal félve az ott elhangzottak illetéktelenekhez jutásától, a tanácskozásokon eleve roppant óvatosan fogalmaztak, s általában véve másod-, harmadrangú dolgokkal foglalkoztak, míg az érdemi eszmecserékre nem kollektív jelleggel, hanem leginkább négyszemközti bizalmas megbeszéléseken került sor. így a konferenciákról fennmaradt jegyzőkönyvek tartalmilag állíthatjuk, hogy csak áttételesen informatív jellegűek, és formailag sem felelnek meg egy jegyzőkönyvnek. (így gyakran hiányzik belőlük még a jelenlévők felsorolása is.) Szorgos kutató munkával a szerkesztő azt is feltárta, hogy egyes konferenciákról egyáltalán nem készült jegyzőkönyv, hanem csak azt pótló, egyik vagy másik résztvevő fennmaradt írásos jegyzeteiből lehet a napirendet vagy a véleményeket, határozatokat rekonstruálni. Amikor a már elhunyt Borovi József egyházjogász professzor az 1990-es évek második felében megkezdte az 1948 utáni püspöki konferenciák géppel írt jegyzőkönyveit összegyűjteni, abban a reményben tette ezt, hogy ezek publikálásával méltó módon folytatható lesz a fentebb már ismertetett ilyen tematikájú kiadványok sora. A kétségtelen jó szándék azonban nem lehetett elég a rekonstrukcióhoz. Borovi professzor a jegyzőkönyvek jelentős részét nem találta meg, amiket Balogh Margit több évnyi, levéltári forrásfeltárás után tudott pótolni. A másik akkor talán nem felismert probléma a létező jegyzőkönyvek „kiüresedése", és azoknak más források felhasználásával lehetséges és szükséges „feltöltése" volt, amire már csak egy koncepciózus kutatási terv szerint dolgozó szakember vállalkozhatott. A szerkesztő kötetének nagyon helyesen a püspöki kar „tanácskozásai" címet adta, és nem a püspöki konferenciák Jegyzőkönyveit" sejteti a kiadvány. A közölt dokumentumok alapvetően három fő csoportot képeznek: 1. a konferenciákról valahol fennmaradt és valamilyen jegyzőkönyvek, nyilatkozatok, közös pásztorlevelek; 2 a konferencia résztvevőinek inkább magáncélúnak nevezhető feljegyzései a konferenciákról; 3. A rendőrhatósági szervek által termelt ezekkel kapcsolatos dokumentumok, amelyek forrásai a lehallgatások, a résztvevők valamelyikének vagy akár többeknek is közvetlenül a konferencia után adott információi, a lefoglalt bizalmas feljegyzések, iratok. Ezek az eltérő jellegű iratok tartalmilag kiegészítik egymást. Hitelük akkor kétségtelen, ha mindhárom csoportból származó dokumentum egybehangzóan foglalkozik ugyanazzal a témá-