Századok – 2010

TÖRTÉNETI IRODALOM - Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848-1867. IV/1-2. (Ism.: Deák Ágnes)

222 TÖRTÉNETI IRODALOM politika- és társadalomtörténetének szerves részét alkotják, melyekről a „nagypolitikai" kérdések árnyékában sem szabad elfeledkezni. Az eddigieknél árnyaltabb képet alkothatunk továbbá a birodalom vezető testületeiben egymással szembenálló politikai csoportok elképzeléseiről, politikai eszményeikről, céljaikról, dilemmáikról. A magyar történetírás leginkább csak a birodalmi centralizmus és a föderatív átszervezés két nagy táborának elkülönítésére koncentrál, az ausztriai történetírás viszont inkább három csoport kötélhúzását hangsúlyozza, elkülönítve már ekkor a centralizmus táborán belül a bürokratikus, autokrata, neoabszolutista konzervativizmus és a polgári liberális alkotmányos erőket - ezeket állítja elénk Maifér is rövid, de rendkívül informatív bevezetőiben. A kötetek nagyon érzékletesen bemutatják a birodalmi döntéshozó mechanizmust: ahogy a három irányzat érvei és ellenérvei a politikai szituáció lépéskényszerében a császár világnézetének és politikai szimpátiáinak szűrőin át a különböző időpontokban különböző, de mégis minden esetben kompromisszumos jellegű megoldásokat generálnak. Maifér minden államjogi megoldási kísérlet esetében gondosan elemzi annak születési körülményeit, a létrejöttében szerepet játszó politikai erőket, kiegyensúlyozott értékelést adva. Külön hangsúlyozza az októberi diploma kompromisszumos jellegét, azaz hogy nem tekinthető az egyetlen csoport fenntartások nélküli sikerének - a magyar konzervatívokénak sem. Ennek fényében aztán nem tűnik oly nagynak a fordulat a februári pátens kibocsátásakor sem, hiszen „csak" a kompromisszumon belül tolódott át a császár intencióiban a hangsúly az osztrák-német liberálisok alkotmányos birodalmi centralizációt propagáló célkitűzéseire. Alkalmat nyújtanak számunkra ezen felül még ezek a kötetek arra is, hogy nézőpontunkat, amelyet hagyományosan a birodalmi centrum-magyar politikai színtér kettőssége határoz meg, kitágítsuk, bepillantást nyerve a birodalom más országainak, tartományainak viszonyaiba. A legközvetlenebb példa lehet erre a hivatali és oktatási nyelvhasználatról folytatott intenzív vita, amely segíthet körvonalazni számunkra, hogy a megelőző évek magyarországi gyakorlata, illetve az e téren ebben az időszakban bekövetkező változások mennyire illeszkedtek a birodalom egészére vonatkozóan kialakított elvekbe, avagy mennyire volt hajlandó a birodalom vezetése figyelembe venni az egyes birodalomrészek eltérő nemzeti-politikai viszonyait. Ez a többi tartományra, országra is kitekintő tágabb szemlélet lehetővé teheti számunkra, hogy pontosabban felvázoljuk a birodalmi vezetés magyar-politikájának motívumait is, hiszen a Magyarország államjogi és politikai helyzetének stabilizálására született terveket a birodalom egésze — legalábbis vélt — érdekeinek szem előtt tartásának igényével körvonalazták megalkotóik a birodalom vezető köreiben. A most megjelent jegyzőkönyv kötetek — elsősorban persze a második — gazdag forrásanyagot nyújtanak a magyar konzervatívok majdani történetéhez. Lehetőség adódik fellépésük együttes árnyaltabb elemzésére és értékelésére éppúgy, mint egyes személyiségeik, mindenekelőtt Szécsen Antal gróf, Apponyi György gróf és Mailáth György szerepének felvázolására. Láthatólag jól összehangolt, előre végiggondolt volt fellépésük egy-egy tanácskozás alkalmával, mégis abban, hogy melyikük mit hangsúlyoz, egyéni arcélük is fel-felvillan. Még egy markáns figura tűnik elő a heves vitákat megörökítő jegyzőkönyvi sorok mögül a birodalmi vezetés csúcsán: Nádasdy Ferenc gróf igazságügy-miniszter. 1857-től a birodalmi centralizáció szilárd támogatója volt, 1859-1860-ban hol az abszolút kormányzati rend és centralizált birodalmi eszmény védelmezőjeként, hol pedig a kormányzati reformok elkerülhetetlenségét elismerő, éles szemű, racionális megfigyelőként áll elénk. A Schmerling-provizórium idején aztán erdélyi kancellárként képviseli a magyar „centrifugális" tendenciák ellenében a birodalmi egység gondolatát. 1864-1865 táján viszont egyes kortársak azt gyanították, a kiegyezéshez vezető út kezdeténél neki is lehetett stimuláló szerepe az uralkodó tanácsadói körében. A magyar konzervatív csoport tagjai mellett az ő életpályájának feldolgozása és elemzése is még a jövő feladatai közé tartozik, s a most publikált források is jelzik, nem lehet sematizálva értékelni szerepét. A tömör, mégis adat-gazdag bevezetők jól eligazítják és orientálják az olvasót a jegyzőkönyvi szövegek labirintusában, a jegyzetek további források és információk felé nyitva utakat. A sorozatot jellemző sokoldalú mellékletek (mutatók, irodalomjegyzék, a minisztertanácsi ülésen résztvevők névsora, régies kifejezések és rövidítések jegyzéke) segítik ezúttal is az olvasók dolgát. A kötetek magyar szempontú lektorálását Ress Imre végezte. Deák Ágnes