Századok – 2010
KÖZLEMÉNYEK - Somorjai Ádám - Zinner Tibor: Washingtonból jelentjük. A budapesti amerikai nagykövetség Mindszenty bíboros tevékenységére vonatkozó, 1971-ben keletkezett iratai
170 SOMORJAI ÁDÁM - ZINNER TIBOR hogy ezek, legalábbis jelentős részükben, még Eminenciád életében publikáltassanak." Említettük már azt — a köztudatban nem kellőképpen ismert — tényt, hogy az emlékiratoknak nevezett kéziratos hagyaték eredetileg több kötetnyi anyagot tesz ki, ám végül ezekből eddig csak egy kötet jelent meg, Mindszenty személyes emlékiratai - a magyar történelemről szóló tanulmányok egyelőre kiadatlanok. Hogy mekkora a terjedelmük, erről az adatok eltérőek: lehet öt, lehet hat kötet - az amerikai követségi források és az általuk említett vatikáni állásfoglalások többféle adatot említenek. Mindszenty szándéka 1971. november 23-án tíz kötet publikálása volt. Azt mondhatjuk, hogy az „emlékiratok" szó 1971 júniusában még nem azt jelentette, amit 1973 nyarától kezdve, így 1974 októberében, amikor a német nyelvű kötet megjelent. És ez a körülmény természetesen leginkább a szerző előtt lehetett ismeretes. így ha Mindszenty úgy érvelt a pápának írt leveleiben, hogy a személyes küldött nem látta nehézségét annak, hogy az emlékiratok Jelentős része" megjelenjék, akkor homályban marad a leglényegesebb részlet: hogy vajon Zágon melyik szövegtípusra gondolt? A személyes memoárra vagy a történeti tanulmányokra? A megoldáshoz érdemes figyelembe vennünk azt a körülményt, hogy az emlékiratokról folytatott eszmecserét a szilenciummal kapcsolatos kérdéskör előzte meg (vagyis az a kérés, hogy a bíboros ne nyilatkozzon semmi olyasmit, ami „az Apostoli Szentszéknek a magyar kormányhoz való viszonyát zavarná, vagy a magyar kormányt és a népköztársaságot sértené", lásd Pro memoria 3. pont), méghozzá nyilván kissé feszültebb hangulatban, mert ezt a pápai kívánságot Mindszenty elutasította. Ezek után megalapozottan feltételezhetjük, hogy Zágon természetesen nem a személyes emlékekre, hanem csakis a politikai szempontból nyilván kevésbé „rázós" történeti szövegekre érthette a közlés szabadságát. A bíboros tehát a prelátus szavait illetően nyilvánvalóan megtévesztette mind a pápát, mind az emlékiratok olvasóit - ám egyaltálán nem biztos, hogy szándékosan! Kérdés ugyanis, hogy Mindszenty tisztában volt-e épp ezzel a körülménnyel, vagyis Zágon válaszának valódi értelmével? Arra való utalást, hogy a megtévesztés nem volt szándékos, hanem jóhiszemű, a bíborossal a Welt am Sonntag című hamburgi lapban 1971. december 26-án közölt interjú szövegében találhatunk. A szöveget magyar fordítását a párizsi Irodalmi Újság 1972. január 15-i száma publikálta. Itt már egyértelműen megkülönbözteti a kétféle típust: emlékirataim, valamint egyháztörténelmi munkám.111 Ebből arra következtethetünk, hogy nagy valószínűséggel az említett, 1971. november 23-i szerkesztői-kiadói megbeszélést követően szűkült le számára is az emlékirat szó jelentése a konkrét személyes emlékek írásbafoglalására. Ez azonban nem volt tudatos folyamat, így későbbi megnyilatkozásaiban átértelmezte az 1971. június 25-26-27-i Pro memoria szövegét: azt hitte, hogy Zágon egykor is magára a szűkebb memoárra értette megjegyzését. Mindezek alapján tehát az valószínű, hogy a bíboros ennek kapcsán jóhiszeműen írt téves adatot a pápának. 111 A szöveget idézi Mészáros I. Mindszenty és az „Ostpolitik", i. m. 221.
