Századok – 2010

KRÓNIKA - Ökumené vagy globális közösség? Beszámoló a 21. Történész Világkongresszusról (Tomka Béla)

KRÓNIKA 1557 rájuk, sőt, egymásra is hatást gyakorolnak, vagyis nem választhatóak el megfelelően az összehasonlítás egységei. A konferencián is bebizonyosodni látszott, hogy a globális történetírás mindeddig nem volt képes valamilyen sajátos és új eljárás kimunkálására az így keletkező kutatási problémák megoldása céljából. Nehéz elképzelni azonban azt, hogy a globális igényű munkák e nélkül, vagyis a megszokott módszerekkel hitelesen meg tudnák oldani feladatukat, már csak azért sem, mert utóbbiakról — mint erre utaltunk — részben eleve le kell mondaniuk. így összességében azt mondhatjuk, hogy a globális történetírás előretörése látványos tematikai bővülést hozott a nemzetközi történetírásban, mindenekelőtt az Európán és Amerikán kívüli világ főáramba való beemelésével, ami nem csak a kutatás földrajzi horizontját tágította ki, hanem ezzel új kérdések is megjelentek a kutatásban. A globális igényű történeti vizsgálatok azonban a hagyományos — sokkal kisebb egységek vizsgálatakor is problémák sorát felvető — módszerekkel operálnak, mégpedig általában meglehetősen eklektikus módon, s mindeddig nem alakítottak ki sajátos módszertani eszköztárat. így az eredményeik általában kevéssé meggyőzőek - talán egyetlen kivételnek a transznacionális hatások és mozgalmak vizsgálata tekinthető. Mindeddig inkább a globális történelem mozgalomjellege dominál, s csak jobb híján alkalmazhatjuk rá az irányzat kifejezést. Bármiként is ítéljük meg azonban a nemzetközi történetírás fejlődési irányait, a bemutatott folyamatoknak vannak olyan következményei, melyek erőteljesen hatnak a hazai illetve a magyarországi vonatkozású történeti kutatások lehetőségeire. Egyértelmű ugyanis, hogy Magyarország — s tágabban a kelet-közép-európai régió — történeti problémái iránti nemzetközi érdeklődés már jó ideje csökken, s a globális történetírás előretörése tovább erősítheti ezt a folyamatot. Tudatos erőfeszítésekkel és kemény munkával a hazai történész társadalom legalább részben ellensúlyozni tudná a számunkra előnytelen változásokat. Ez egyébként -— bár ennek bővebb tárgyalása meghaladja az írás kereteit — nem csupán a szűkebb értelemben vett történetírásnak az érdeke lenne, hanem tudománypolitikai, sőt politikai jelentőséggel is bírna. Jele sincs azonban annak, hogy történetírásunk kulcsszereplői — intézmények és személyek — válaszolnának erre a kihívásra. Sokkal inkább a bezárkózás jelei láthatóak, amire elsősorban azért van lehetőség, mert a nemzetközi tudományos életben való részvétel csak marginálisan befolyásolja a hazai karrierpályákat. A hazai történetírás csekély nemzetközi súlyát jól illusztrálja a Történész Világkongresszuson való magyar részvétel alacsony foka. Nem csupán a referátumok alacsony számára gondolhatunk, hanem arra is, hogy szekciót magyar részről senki nem szervezett, s a fő programban (Major Themes, Specialized Themes) csak egy előadás hangzott el hazai történész részéről. A magyar előadókat sorra véve: Faragó Tamás (Budapesti Corvinus Egyetem) a magyar történeti demográfiai kutatások múltját ismertette, Font Márta (Pécsi Egyetem) a középkorkutatás és a 19. századi politikai gondolkodás viszonyát tárgyalta. Földvári Péter (Debreceni Egyetem) holland kollégáival közös előadása a humán tőke eloszlásának egyenlőtlenségeit elemezte a 19. század végétől Európában, továbbá Kende Tamás (Szentendrei Múzeum) a kelet-közép-európai kommunista pártok (anti)marxista szellemtörténetéről beszélt, míg Pók Attila (MTA Történet-