Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Szabó András Péter: Menyegzőtől mennyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről
1066 SZABÓ ANDRÁS PÉTER tását. Az eljegyzés házasságkötő erejét felismerve az egyházi szertartást eljegyzési szertartássá változtatták, a második fázis, a Trauung tulajdonképpen megszűnt, és csökevényei mint összeadási formulák a házasságkötő eljegyzéshez kapcsolódtak. Az új templomi szertartás lényegét azonban nem ezek, az összeadás szavai (copulatio) képezték, hanem a pap mint tanú jelenlétében ünnepélyesen kinyilvánított consensus. (A germán jogi Verlobung funkcionális utódját tehát a tridenti zsinat utáni katolikus templomi szertartásnak az egyetértésre irányuló kérdéseiben és az arra adott válaszokban véli felfedezni.) Ekkor vált valósággá a 12. században megalkotott distinkció: az egyház közreműködésével ünnepélyessé tett sponsalia de praesenti mint házasságkötés előtt a katolikus házasságkötési rendben megjelent a valódi, elhálással házassággá már nem változtatható sponsalia de futuro, a modern, római jogi eredetű eljegyzés.135 Az evangélikusok más utat jártak be. Az elmélet szerint Luther egyáltalán nem ment szembe a kánonjogi tanítások lényegével, amikor a sponsalia de futuro és sponsalia de praesenti közötti merőben elméleti megkülönböztetést szavakkal való játéknak minősítette, hanem pusztán az addig is általános felfogást rögzítette.13 6 Sohm úgy látta, hogy az evangélikus egyházjog a 16. században teljesen megőrizte a középkori kánonjog házasságkötési rendszerét, a jogviszonyt megteremtő eljegyzéssel, és a szerződés végrehajtásával, az elhálással. A 17. század folyamán pedig ez annyiban módosult, hogy előbb az elhálás mellett, majd annak szerepét teljesen átvéve a germán jogi átadási ügylet körül kialakult egyházi szertartás (Trauung) jelentette a második, végrehajtási cselekményt. Ezzel helyreállt volna az eredeti germán házassági rend, amelyet csak a római házassági jognak a 18. században lezajlott recepciója törölt el. Az evangélikus területeken tehát csak ekkor jött volna létre a házasságkötés modern menete, amelyben az első lépés csupán jogi jelentőség nélküli előkészítés, és a második lépés, az egyházi szertartás hozza létre a házasságot.137 Friedberg hasonló erudícióval kifejtett nézetei a fenti gondolatokkal homlokegyenest ellenkeznek. Nála már a germán jog korában is a második fázis, a Trauung létesíti a házasságot, és ez így marad szerinte a kánonjogban is. Friedberg úgy véli, hogy a germán jogi Verlobung a középkor folyamán beleolvad a Trauungba, egyetlen házasságkötési cselekményt képezve, és ennek előkészítéseként jelenik meg a 12. században a római jogi eredetű eljegyzés (sponsalia de futuro). A kánonjog tanítása szerint a házasságot létesítő, szintén a római jogból átvett sponsalia de praesenti pedig az új összetett Trauung egyik elemeként tűnik fel. A kánonjogász éppen ebben véli felfedezni annak bizonyítékát, hogy korábban is a Trauung volt a házasság kezdete. (A két germán jogi cselekmény középkori összeolvadásáról vallott nézet feltűnően emlékeztet arra, amit Sohm a tridenti zsinatról állított. A két elmélet azonban jelentősen különbözik is egy-135 Uo. 187-196. Az utóbbi feltételezés értékelésekor feltétlenül tudatában kell lennünk annak, hogy a Tametsi dekrétum egyáltalán nem szabályozza az eljegyzést. 136 Sohm, R. Trauung und Verlobung i. m. 110-123. 137 Richard von Dülmen 1990-ben megjelent monográfiájában Sohm nézeteivel egybehangzó módon mutatja be az evangélikus házasságkötés kora újkori hangsúlyeltolódását. Dülmen, R.\ Kultur und Alltag i. m. 144-145., 148.
