Századok – 2010
TÖRTÉNETI IRODALOM - Almási, Gábor: The Uses of Humanism. Johannes Sambucus (1534-1581), Andreas Dudith (1533-1589), and the Republic of Letters in East Central Europe (Ism.: Ács Pál)
1007 TÖRTÉNETI IRODALOM nisták kézzelfogható, anyagi hasznot húztak saját gondolati tőkéjükből. A Közép-európai Egyetemen doktorált Almási Gábor nemcsak bemutatja és modellezi a 16. század közép-kelet-európai értelmiségének játékterét, hanem véleményt is formál az ott zajló szellemi erőpróbákról. A kettős jelentésű kötetcím szójátéka tehát azt fejezi ki, hogy a kor — mégoly öncélúnak és haszontalannak tetsző — intellektuális játszmáit legtöbbször a pénz és a hatalom megszerzése érdekében folytatták. A szerző bevallottan kultúrszociológiai, társadalomtörténeti nézőpontból szemléli a kora újkori irodalom- és művelődéstörténet jelenségeit. A kötet alaptétele szerint az irodalom fiktív köztársaságának törvényei — amelyekhez a humanisták tartották magukat — nemcsak az ismeretek és az alkotások áramlását szabályozták, hanem alakították, formálták a respublica litteraria polgárainak személyiségét és sorsát is. Ez a hangsúlyozottan szociális töltetű kultúraszemlélet — amely elsősorban az értelmiségi szerepjátékok funkcionalizmusára koncentrál — alighanem visszatetszést kelt majd a manapság divatos posztmodern és újkonzervatív irodalomtörténeti iskolák híveiben, akik a szociológiai alapú racionalizmust elméletileg idejétmúltnak vagy éppen marxistának szokták bélyegezni. Azt is sokan nehezményezik majd alkalmasint, hogy bizarr beszédmódoktól mentes, emberi fogyasztásra alkalmas, értelmes szöveget kénytelenek olvasni. Almási Gábor könyve arról győzi meg az olvasót, hogy lehet más a történetírás, mint az 1950-1960-as években - anélkül, hogy lemondana a műveltség társadalmi beágyazottságának vizsgálatáról. Világos példáját adja annak, hogy a történelmi múlt dekonstruálása nem előfeltétele a reneszánsz kori kultúra újszerű értelmezésének. A mű két európai hírű, magyarországi humanista, Zsámboky János és Dudith András pályafutását állítja a középpontba. A terjedelmes előszóval és bevezetéssel, valamint epilógussal ellátott, hét fejezetből álló kötetnek csupán a második és harmadik része (nagyjából a könyv fele) szól kifejezetten a két főszereplőről. Ezek az esettanulmányok különválasztva tartalmazzák Zsámboky és Dudith „párhuzamos életrajzait". Ez a módszer nagy előnyére válik a könyvnek, szemben a Századok folyóiratban korábban megjelent magyar nyelvű dolgozattal, ahol még — térben és időben ide-oda ugrálva — egymásba ömlesztve kaptuk a két humanistára vonatkozó adatokat és meglátásokat. (Almási Gábor: Két magyarországi humanista a császári udvar szolgálatában. Dudith András [1533-15891 és Zsámboky János [1531-1598]. Századok 139 (2005: 4-5. sz.), 889-922., 1131-1167.) A most megjelent kötetben a két magyar humanistát összehasonlító eszmefuttatások a bevezető részekben és az epilógusban kaptak helyet. Mind a külföldi, mind a magyar olvasó számára érdekfeszítő, sőt izgalmas lehet ez a könyv - már persze csak azoknak, akik szellemi izgalmakra vágynak. A nagy tekintélyű, holland Brill Kiadónál megjelent angol nyelvű munka szerkezete logikus, áttekinthető, anyagkezelése ökonomikus. Óriási, lenyűgöző szakirodalmat, kiadott és kiadatlan levéltári forrásanyagot mozgat anélkül, hogy ezzel megakasztaná a befogadást. Az első — három fejezetből álló —, hosszú rész tárgyalja azt az általános európai — és konkrét, kelet-közép-európai — kontextust, amely a két magyar humanista szellemi környezetét alkotta. A szerző itt fejti ki és argumentálja részletesen fő tézisét, amely szerint a 14-15. századi Itáliában, Petrarca nyomán kikristályosult humanista életvezetési modellek és stratégiák a 16. században új értelmet nyertek a régió entellektüeljeinek körében. A klasszikus stúdiumok és az ezeknek megfeleltetett antikizáló énformálás hozzásegítette a térség alapvetően humo novus (javarészt nem nemes) értelmiségét az anyagi boldoguláshoz, és közelebb vitte őket a hatalom és a politikai döntéshozás centrumaihoz. Ez sok tekintetben a felsőoktatásban lezajlott forradalmi változásoknak volt köszönhető. A tudás árfolyama növekvőben volt. A versenyfutást azok nyerték, akik jó propagandával meg tudták győzni az uralkodókat arról, hogy európai tanulmányútjaikon (főként Padovában és Wittenbergben) megszerzett tudásuk és a respublica litteraria nemzetközi köreiben már kivívott pozíciójuk hasznos lehet az udvar számára. Éppen ezért előnyt élveztek a humanista polihisztorok, akik nemcsak az antik irodalmi stúdiumokban jeleskedtek íróként, költőként, hanem egyúttal orvosok, diplomaták, teológusok, jogászok, botanikusok, kertépítők, műértők, műgyűjtők, kéziratgyűjtők, éremszakértők, térképészek is voltak egy személyben. Bécsben, Prágában és a tiroli Ambrasban ekkor élték virágkorukat a Kunst- und Wunderkammemek nevezett nagy, univerzális múzeumok, amelyek a múlt és a jelen élő és élettelen „csodáinak" teljességét igyekeztek magukba foglalni. Az udvari könyvtár is fejlődésben volt, versenyben a francia király híres bibliotékájával. Következésképp különösen az antikváriusok és muzeológusok, az ókori műtárgyak gyűjtői, a nagy könyvkiadókkal jó kapcsolatot ápoló irodalmárok, valamint a diplomáciai érzékkel megáldott humanista kozmopoliták számíthattak komoly elismerésre. Tudnivaló, hogy a Habsburg