Századok – 2010
TANULMÁNYOK - Konrád Miklós: Vallásváltás és identitás. A kitért zsidók megítélésének változásai a dualizmus korában
VALLÁSVÁLTÁS ÉS IDENTITÁS 5 hatott a hagyományos elit köreibe való befogadás felé, illetve elérték a kulturális asszimilációnak azt a fokát, ahol egyesekben felébredhetett a „magyarsággal" illetve a „keresztény kultúrkörrel" való azonosulási vágyból fakadó kitérés gondolata. A neológ értelmiséget nem is a kitérés számbeli aránya foglalkoztatta elsősorban, mint inkább a kitértek személye, társadalmi profilja. A 27 éves Füredi Arthur, törvényszéki joggyakornok, vagy a 37 éves Tolnai Ödön, pénzügyminiszteri számvevő kikeresztelkedéséhez képest, hogy csak két példát említsünk a Budai Izraelita Hitközség havi értesítőjében 1911-től megjelent kitérők névsorából,11 a neológ értelmiségben összehasonlíthatatlanul nagyobb aggodalmat váltott ki egy Lévay Henrik, az Első Magyar Altalános Biztosító Társaság vezérigazgatójának áttérése.1 2 „Ne szépítgessük a dolgot — írta az etnográfus Strausz Adolf 1900-ban —, hanem ösmerjük be, hogy éppen azok a családok, melyek vagyoni helyzetüknél és társadalmi állásuknál fogva díszei és védelmezői lehetnének a zsidóhitű magyarságnak, cserbenhagynak bennünket."1 3 A zsidó gazdasági és kulturális elit köreiben a neológ értelmiség percepciója szerint mindinkább terjedő „hitehagyás" a századforduló éveitől kezdve a felekezeti kiadványok folyamatos panaszának tárgyává vált: „Majd erről, majd arról halljuk — írta Singer Bernát szabadkai főrabbi 1904-ben —, hogy meghajtotta fejét a keresztvíz alá; nem szabad örülnünk hitfeleink emelkedésének, kitüntetésének, mert minden emelkedés távolabb viszi őket tőlünk. Akik büszkeségeink voltak, szégyenünkké lettek. [...] A szellemi és vagyoni arisztokrácia tekintélyes hányadát elveszítjük."14 A témáról elmélkedő szerzők számára nem volt kétség: a „zsidók felsőbb rétegei", állította 1907-ben Radó Sámuel, a Magyar Távirati Iroda vezetője, a kitérésben látják a „zsidó-kérdés" megoldását.1 5 1917-ben az író és országgyűlési képviselő Farkas Pál már „majdnem törvényszerű"-nek vélte, miszerint „azon zsidók, akiknek vagyonuk vagy jövedelmük egy bizonyos összeget elért, automatikusan vallást változtatnak".1 6 Tény, az áttérőknek a századfordulótól 1916-ig nagyjából stabil, évente átlagosan 482 fős kontingense 1917-ben hirtelen megugrott, az egy évvel korábbi 463 kitéréshez képest ekkor 677-en hagyták el a zsidó vallást. Csakhogy cikke megírásának pillanatában Farkas Pál ezt még nem tudhatta, ráadásul a kitéré-11 Hitehagyottak. A Budai Izraelita Hitközség Értesítője 2. (1911: 3. sz.) 9-10. 12 Pápai Béla: A kitérés útja. Egyenlőség, 1896. júl. 10. Melléklet. 5. Az 1868-ban nemességet kapott, 1886-ban a főrendiház tagjává kinevezett 70 éves Lévay kitéréséről az egész sajtó beszámolt. L. pl. Lévay Henrik megkeresztelése. Budapesti Hírlap, 1896. júl. 15. 6.; Főrendi kikeresztelkedés. Pesti Hírlap, 1896. júl. 5. 11.; Lévay Henrik megtérése. Saját tudósítónktól. Alkotmány, 1896. júl. 15. 4. A városi szóbeszéd szerint Lévay a bárói cím elnyerésének reményében tért ki, ezt mintegy elősegítendő. Az összefüggés nem kizárható, bár nem is bizonyítható, mindenesetre Lévay a következő évben valóban bárói rangra emeltetett. 13 Strausz Adolf-. A guvernántok. Egyenlőség, 1900. febr. 11. 6. 14 Dr. Singer Bernát: A kitérések I. Egyenlőség, 1904. nov. 6. 4. 15 Dr. Radó Sámuel: Disraeli és a zsidók. In: Uő: Politikai olvasókönyv. Bp., Franklin, 1907. 306. 16 Dr. Farkas Pál: Emancipáció és kikeresztelkedés. In: Az Egyenlőség emlékfüzete a magyar zsidóság egyenjogúsításának 50. évfordulójára. Szerk. Szabolcsi Lajos. Bp. k. n., é. n. [1917.] 58.
