Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Konrád Miklós: Vallásváltás és identitás. A kitért zsidók megítélésének változásai a dualizmus korában III/593
hetőséget. „A finánczseni egyszersmind misszionárius is volt s a bankjában annak volt előmenetele, aki elhagyta vallását", írta az Egyenlőség 1911-ben, Elek Pál karrierjének korrupciós botrányba fulladása idején. „Nemcsak maga tért ki, hanem nyakra-főre térített és vallásunk ama tagjai közül, akiket a köznyelv bankjingliknek nevez, egész csomót vitt át a saját egyháza kebelébe és aztán direktorokat és aldirektorokat faragott belőlük, örvendvén a szíve annak, hogy a kitért ember egyszerre úgy megokosodik, hogy a legnagyobb előmenetelre képessé válik. így csinált Elek Pál misszióstelepet bankjából."126 Hitehagyásának eltitkolását, származásának szégyellését, illetve térítő buzgalmát a „renegát" már csak azzal tetézhette meg, ha kitérése után volt hitsorsosai ellen fordult. Lelki meghasonlásból, abból a túlkompenzáláshoz vezető felismerésből következően, hogy a kitérés önmagában nem hozta meg a várt társadalmi eredményt, illetve azon vágytól hajtva, hogy ekképpen megkérdőjelezhetetlen tanúsítványt nyújtsanak (immár) nem zsidó voltukról, egyes konvertiták valóban antiszemitává váltak.12 7 Mivel a zsidók melletti kiállással a volt hitsorsosaitól éppenséggel elhatárolódni igyekvő konvertita „rontja pozíczióját", írta az Egyenlőség 1904-ben, „a keresztények előtt szívesen vezet antisemitizmusban, mely neki takaró".12 8 A kitért zsidó antiszemitizmusa természetes folyománya annak, írta Radó Sámuel 1910-ben, hogy az áttérés nem vezet „merész álmai" megvalósulásához: „társadalmi helyzete ugyanaz marad, épp úgy, mint a hogy az orra formája nem változik. Erre az ipse egy lépéssel tovább megy és a tüzes antiszemitizmus hímes mezejére lép."12 9 A neológ értelmiség hozzáállásának sajátossága a jelenség eltúlzása volt. Hogy létezett, ezt a kortársak közül senki sem tagadta, sőt klisének számított. A téma megjelent az irodalomban,13 0 a kora-126 Glosszák a hétről. Egyenlőség, 1911. nov. 5. 3. Elek Pál sajátos előléptetési politikája közismert volt. L. [Aradi Viktor]-. Pesti karrierek. II. A sókirály. Renaissance, 1910. szept. 10. 103. Elfogult, de informatív portréját adja Balassa Imre: Elek Pál regénye. Közgazdasági eposz a XIX. századból. Bp., A Pesti Tőzsde Kiadása, 1925. 127 Sander L. Gilman: Jewish Self-Hatred: Anti-Semitism and the Hidden Language of the Jews. Baltimore-London, John Hopkins University Press, 1986. 22-67.; Endelman, T. M.: Jewish Converts in Nineteenth-Century Warsaw i. m. 50-51.; Uő: Memories of Jewishness. Jewish Converts and their Jewish Pasts. In: Jewish History and Jewish Memory: Essays in Honor of Yosef Hayim Yerushalmi. Szerk. Elisheva Carlebach - John M. Efron - David N. Myers. Hanover (NH), University Press of New England - Brandeis University Press, 1998. 318.; Jean-Christophe Attias: Conversion et haine de soi. In: La haine de soi: Difficiles identités. Szerk. Esther Benbassa - Jean-Christophe Attias. Paris, Editions Complexe, 2000. 293-306. 128 Szabolcsi M.: A zsidó renegátok és az antiszemitizmus i. m. 4. 129 Dr. Radó Sámuel: A snob. In: Uő: Népies politika. Bp., Franklin, 1910. 134-135. Egy két évvel később megjelent könyvében Radó külön részletezte imaginárius kitért ismerősének az e téren legcélravezetőbb magatartást: „Tapintattal kell viselkedned. Sok neofita ordító antiszemitizmussal akaija pozíczióját megjavítani. Kérlek, ettől tartózkodjál. [...] Ha például a vérváddal hozakodnak elő előtted, óvakodjál izgatni és szidalmazni. Elég, ha sajnálkozó és melankolikus hangon ezt mondod: «A vidéki zsidók fanatizmusa hihetetlen!» Ez pompás formula." Dr. Radó S.: Két levél i. m. 235. 130 Csiky Gergely: Az Atlasz család. [1890.] In: Századvég. I—II. köt. Sajtó alá rendezte Szalai Anna. Bp., Szépirodalmi, 1984. I. köt. 542.; Ambrus Zoltán: Berzsenyi báró és családja. Tollrajzok a mai Budapestről. [1902.] Bp., Révai, 1906. 85., 192.; [Farkas Pál]: Egy önkéntes naplója. Második félév. Az üteg. Bp., Singer és Wolfner, 1911. 39-47.; Farkas Pál: Egy tanár jegyzetei. Bp., Singer és Wolfner, 1917. 34-35.
