Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ebendorfer, Thomas: Catalogus praesulum laureacensium et pataviensium (Ism.: Tringli István) II/497

A katalógus műfaja szinte kínálta magát arra, hogy 1464, azaz Ebendorfer halála után is folytassák. A ránk maradt nyolc kézirat többségében további történeti bejegyzések találhatók, némelyek egészen a 16. század közepéig terjednek. E bejegyzéseket azonban a kiadás nem tartalmazza. Mivel a kéziratok egy része másodpéldány, ezért a kiadásban négy kézirat variánsait tüntették fel. A katalógus kiadója, Harald Zimmermann a kiadás alapszövegének, a müncheni levéltárban, az egykori hercegi titkos családi levéltárban őrzött 16. századi kéziratot választotta. A kiadás előszavában gondolatébresztő fejtegetést olvashatunk Ebendorfer, sőt általában a középkori szerzők munkamódszeréről. A forráskutatásban erről két elképzelés merült fel. Az egyik szerint a szerzők írópultjukra nagy számban felpolcozták azokat a kódexeket, amelyekből dolgoztak, és tartva magukat az időrendhez, ha kellett, újra meg újra felütötték ugyanazt a kötetet, vagy elővettek egy másikat, hogy abból hosszabb-rövidebb részeket emeljenek át saját művükbe. E módszer alkalmazásának nemcsak a rendelkezésükre álló művek szabtak határt, hanem az előttük levő asztal vagy írópult nagysága is. A másik feltételezés szerint a szerzők hatalmas cédulagyűjteménybe vagy ívekre kimásolták az őket érdeklő részeket, és ezeket foglalták egységes szerkezetbe. Mivel azonban egyetlen ilyen gyűjtemény sem maradt ránk, főleg a korábbi évszázadok drága íróanyagjai mellett amúgy is rendkívül költséges eljárás lett volna, Zimmermann ez utóbbi feltételezést egyértelműen elutasította. Érvelése Ebendorfer e művére nézve elfogadható is, más történeti művek keletkezésére azonban már csak óvatosan alkalmazható. Szerinte ugyanis a szerző a katalógus egyes részeinek elkészítésekor mindig csupán egy-két műre hagyatkozott, újakat csak akkor vett elő, ha újabb történeti korszakhoz érkezett. Ebendorfernek legfeljebb három kódex fekhetett egyszerre a keze ügyében, zárja le gondolatsorát Zimmermann. A passaui püspökség története régóta foglalkoztatja a magyar kutatást, elsősorban azért, mert a magyar államalapítás évtizedeiben fontos események történetek a püspöki székvárosban. Alighogy a magyar követek 973-ban megjelentek I. Ottó császár előtt Quedlinburgban, és kiderült, hogy a Birodalom egykori ádáz ellenségei a császár barátai lettek, és hajlandók felvenni a keresztséget, Salzburg és Passau, az a két birodalmi egyház, amely a magyarok bejövetele előtti Karoling-kori Pannóniában joghatósággal rendelkezett, magának követelte a magyar térítés felügyeletét, egyben ki akarták terjeszteni egyházmegyéjük határait a magyarok által megszállt területekre. Passauban élt egy történelmi hagyomány, mely szerint az egykori Noricum provinciában fekvő Lauriacum püspökei a passaui püspökök elődei voltak, akik a népvándorlás viharai alatt menekültek a biztonságosabb Passauba. Lauriacum, a későbbi Lorch a mai Enns területén fekszik, és dunai hajóúton jó száztíz kilométer választja el egymástól a Duna és az Inn összefolyásánál fekvő Passaut az Enns folyó torkolatától. Passau I. Ottó-kori püspöke, Pilgrim több pápai oklevelet hamisított, amelyek az egykori Pannónia egy része feletti jogigényét igazolták. Pilgrim hamisításaival a passaui történelmi emlékezetben új korszak kezdődött, nem egyszerűen a lorchi kontinuitás lépett új szakaszába, hanem átértékelték a püspökség egész korai történetét. Ez az új hagyomány a későbbi évszázadokban tovább fejlődött. Ebendorfer művében megtalálhatjuk ennek a történelmi emlékezetnek fontos elemeit, például azt, hogy a lauriacumi püspökség határai keleten a sillarusok vagy sillanusok sánca (fossatum Sillarium alias Sillanum) nyugaton pedig a Lech folyó volt, vagy azt, hogy Lauriacumhoz 22 alárendelt püspökség tartozott, köztük a pannóniai Győr is, vagy a középkori translatio-elmélet helyi alkalmazását, Lorchnak az egykori suffraganeus Passauba való áthelyezéséről (Laureacensis metropolis ad Patauiam sibi suffraganeam sit translata). Ebendorfer, igaz, néha csak kivonatosan, közölte Pilgrim hamisítványait, amelyek hitelességében nem kételkedett, ezek mellett bőségesen hivatkozott más oklevelekre is. A korai magyar történet kutatóit természetes az érdekli, hogy Ebendorfer művének kritikai kiadása szolgáltat-e új adalékot a passaui hagyomány, Pannónia és a magyar törzsek történetéhez. A katalógus korábbi kiadásai már bizonyossá tették, hogy Ebendorfer kezében nem fordultak meg olyan művek, melyek nem maradtak korunkra és valódi újdonságot tartalmaztak volna. A kritikai kiadás végigolvasása után az a vélemény alakult ki a recenzensben, hogy Ebendorfer e műve korai részeinek jelentősége a lorch-passaui hagyomány középkor végi továbbfejlesztésében rejlik, nem pedig abban, hogy ad-e bármi újat a korábbi szerzőkhöz képest. A továbbfejlesztés jelenthetett tartalmi újragondolást, stiláris és nyelvi kiegészítést. A tartalmi továbbgondolás egyik legérdekesebb része Pilgrim püspök történetének elbeszélése után kezdődik. Ebendorfer félig a középkor végi, félig a korai humanista történeti kritika módszerét követte, amikor hosszasan elmélkedett azon a súlyos kérdésen (questio gravis), hogy a passaui püspökök valójában mit tudtak megtartani ezekből a privilégiumokból. Nem is egy valóban súlyos kérdés következik, például, hogyan nem került ezek után Pannónia Passau fennhatósága alá, vagy hogy Passau püspökei mind-