Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Körmendi Tamás: A magyarországi nemzetségi címerek kialakulásának kérdéséhez II/391
rint azonban ezek között egy sem akad, amely bizonyíthatóan címerszerű elemet hordozna.5 Mivel pedig korszakunkban a közszabad jogállású királyi serviensek tömege a megyei csapatokkal, a király zászlaja alatt vonult hadba,6 a hadijelvényeken sem nagyon jelenhettek meg a kevésbé jelentős nemzetségek saját szimbólumai.7 Az Árpád-kor végén Magyarországon a nemesség túlnyomó hányadának valószínűleg nem is volt saját címere; a legelőkelőbb genusok között azonban már széleskörűen elterjedt a címerhasználat: egyrészt azért, mert logikusan ezekre a nemzetségekre lehetett a leginkább jellemző az imitatio regis törekvése; másrészt azért, mert többnyire ezeknek a tagjai töltötték be azokat az udvari méltóságokat, amelyeknek a pecséthasználat nélkülözhetetlen velejárója volt, harmadrészt pedig azért, mert a század közepétől kialakuló banderiális hadszervezeti rendszerben8 politikai hatalmuknál és gazdagságuknál fogva a saját jelképüket hordozó zászlók alatt vezethették hadba kíséretüket. Az első címeres emlékeinket megőrző pecsétek megformáltságát, továbbá a korabeli magyar külpolitika és szellemi élet orientációját is figyelembe véve a hazai heraldika formakincsének e kezdeti, meghatározó fejlődési szakaszában a szakirodalom hagyományosan hispániai és francia hatást feltételez.9 Legkorábbi nemzetségi címereink tartalmát: a pajzsokon feltűnő mesteralakok és címerképek eredetét és jelentését azonban forrásaink szinte teljes egészében homályban hagyják. A 13. századból összesen két olyan szövegrészlet maradt ránk, amely idevonható közlést tartalmaz. Az egyiket Kézai Simon gestájának 91. fejezetében (illetve kis változtatásokkal a 14. századi krónikakompozíció 52. capufjában) olvashatjuk, s a Nagymartom család címerének eredetmondáját beszéli el. Eszerint a „Martinsdorflak" ősei, akik állítólag kiűzték Mallorca és Menorca szigetéről a tuniszi szultán seregét, jutalmul azt a kiváltságot nyerték az aragón királytól, hogy Hispániában egyedüliként sast viselhetnek a pajzsukon.10 A másik korai címermagyarázatot IV (Kun) László király 1274. február 22. és szeptember 3. között, napi kelet nélkül kiadott oklevele tartotta fenn, s az a Csákok (pontovag Zsuzsa: A középkori magyar gyűrűk. Ars Hungarica 3. (1975) 336-338.; Uő: Árpád-kori pecsétgyűrűk. Folia Archaeologica 31. (1980) 221-238. 5 Árpád-kori pecsétgyűrű lenyomatán is csak egyetlen alkalommal azonosíthatunk kétséget kizáróan címert: Péc nembéli Dénes szlavón bánnak egy 1263. évi dátum alatt kelt, nézetünk szerint hamis oklevélre függesztett pecsétjén, 1. a 101. sz. jegyz.-et. 6 Zsoldos Attila: A királyi várszervezet és a tatáijárás. In: A tatárjárás. Szerk. Nagy Balázs. (Nemzet és emlékezet) Bp. 2003. 526-527. 7 Csorna J.: Nemzetségi czímerek i. m. 1148-1149. 8 Molnár József. A királyi megye szervezete a tatáijárás korában. Hadtörténelmi Közlemények. Új folyam 5. (1959) 222, 237.; Zsoldos Attila: A királyi várszervezet i. m. 520. 9 Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. Bp. 1886. 48-49.; Kumorovitz L. B. : A magyar pecséthasználat i. m. 67.; Vajay Sz.: Uralmi szimbolika i. m. 371-373. - Megjegyzendő azonban, hogy a szóbanforgó pecsétek művészettörténeti szempontú, érdemi elemzése még várat magára: Nyáry megállapításai — amelyeket arra a feltételezésre alapozott, hogy szerinte a legkorábbi magyar címerábrázolásokon többségben előforduló mesteralakok leginkább a francia heraldikára jellemzőek — az újabb nyugat-európai szintézisek CD[onald] L[indsay] Galbreath - Léon Jéquier: Manuel du blason. Lausanne 1977. 66-67.; Michel Pastoureau: Traité d'héraldique. Paris 2003.4 134-137.) eredményeinek fényében tarthatatlanok; Kumorovitz és Vajay pedig már csak munkáik összefoglaló jellege miatt sem vállakoztak alaposabb vizsgálódásra. 10 Simonis de Keza Gesta Hungarorum. Ed. László Veszprémy, Frank Schaer. (Central European Medieval Texts) Bp. 1999. [a továbbiakban: Kézai] 170.; Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Emericus Szentpétery. I—II. Bp. 1937-1938. [reprint: Bp. 1999.] — a továbbiakban: SRH — I. 302-303.
