Századok – 2009

KÖZLEMÉNYEK - Daniela Dvoráková: A ló a középkori Magyarországon. (A középkori lovak hierarchiájáról, fajtáiról, színeiről és árairól) II/357

másik magyar kifejezésre is, amelyet az írásos forrásokban csak egyszer találtunk feljegyezve, egy 1335-ből származó oklevélben, melyben Becsei Imre fiai, Vesszős és Töttös megosztják vagyonukat, többek között lovaikat is. A levél konkrétan 62 szelídítetlen (indomiti) lovat említ, két mént, egy palefridust, öt, közönségesen dalmnak nevezett lovat (quinque equi uulgariter dalrn dicti), és hat igáslovat.3

5

Belényesy Márta a „dalm"-ot „gyorsan futó" lónak tartja, Szamota István viszont „sagmarius equus"-nak ('teherhordóállat'),3

6

íme, lehet választani. De az is előfordulhat, hogy a titokzatos kifejezés mögött csak egy figyelmetlen írnok áll ... Jóval egyszerűbb a helyzet a lovak használat alapján történő felosztásánál: lovagolni való, tehát „nyereg alatti" (sellati, subselliparati), és fogatba való lovak (curriferi, currus trahentes, redarii vagy ?~edales) reda a. ni. 'szekér'). Az 1500-as évből származó hercegi számadások még azt is megkülönböztetik, hogy szekér elé (wosznyk), vagy kocsi elé való (kolepczan) redariusról van-e szó. Némelyik ló lovaglásra és kocsihúzásra is egyaránt ki volt képezve (redales succubitales sive supersesioni aptes).

31

Ezen az alapvető felosztáson kívül még megkülönböztették a lovakat konkrét tevékenységük alapján, amelyhez személyes kiképzés volt szükséges. Valószínűleg ilyen speciális kiképzésnek vetették alá a vadászatra szánt lovakat is; ezeket a forrásokban leporarius néven jelölték. A vadászlovaktól nagyon sokrétű képességeket követeltek meg (hozzávetőleg olyanokat, amilyeneket a mai military versenyekre való kiképzéssel lehet elérni): a lovaknak gyorsnak, fürgének, bátornak, szófogadónak, a legnehezebb terepakadályok legyőzésére is alkalmasnak kellett lenniük, vagyis kiváló ugrónak kellett lenniük. Más képességeket is megköveteltek a lovaktól, mindenekelőtt a gyorsaságot: részint például a futárok számára, részint pedig azon, a magyar királyi udvarban rendezett versenyekre gondolva, amelyek a 15. századtól kezdve váltak divatossá. A királyi udvar számadásaiban ezeket a lovakat „gyors ló"nak (equi veloces) vagy „versenyló"nak (zawodnyk) nevezték. A ló fajtáján vagy típusán kívül lényeges volt még a színe is, a középkori ember nagy jelentőséget tulajdonított ennek a jellemzőnek. Nem azért, mintha azt hitték volna, hogy a szín befolyással van a ló tulajdonságaira és teljesítőképességére, hanem azért, mert szimbolikus jelentősége volt. A színeket a magyarországi oklevelekben a latin mellett igen gyakran több nyelven is feltüntették; magyarul és más nyelveken is, bár nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, hogy milyen színről is van szó. A lovak szempontjából a legjellegzetesebb szín a fehér volt, amely a királyi fenségesség kifejezésére szolgált, a fehér lovak mindig a királyé vagy a császáré voltak. Térjünk vissza egy pillanatra a Nagy Francia Krónikák IV Károly láto-35

Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis I-VII. Szerk. Nagy Imre, Nagy Gyula. Bp. 1878-1920. (a továbbiakban: AO) III. 178-180. (az idézet: 179.). 36

Belényesy Márta: Viehzucht und Hirtenwesen in Ungarn im 14. und 15. Jahrhundert. Bp. 1961. 29. Magyar oklevél-szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. (Pótlék a Magyar Nyelvtörténeti Szótárhoz). Legnagyobb részüket gyűjtötte Szamota István. Szerk. Zolnai Gyula. Bp. 1902-1906 (a továbbiakban:. MOSz) 145. 37

Pl. 1525: Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez I. Összegyűjt, és szerk. Jakab Elek. Buda 1870. (a továbbiakban Kolozsvár oki.) 364.