Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989 (Ism.: Joó András) I/251

zékletes ismertetést ad. A hatvanas évek derekától egyelőre a szellemi elit részéről érkező, eleinte visszafogott, majd egyre nyíltabb bírálatok kerültek előtérbe. Illyés Gyula nyilatkozatai mindig nagy hullámokat vetettek, s ezekkel — persze eltérő politikai megfontolások szerint — a román és a magyar párvezetés egyaránt foglalkozott. A kétoldalú viszonyban éreztette hatásait az is, hogy a magyar történettudomány képviselői igyekeztek tágítani a korábbi szűk kereteket: forráskiadványok, tárgyilagosabb szemléletű művek láttak napvilágot a Horthy-korszakról és később Erdély történetéről is. Bukarest ez utóbbiakra olykor meglepően nagy vehemenciával reagált. A viszony javítására a magyar pártvezetés törekvései mindenesetre jóval őszintébbnek és meggyőződésből fakadóbbnak tűnnek, mint a magyar felvetésekkel kapcsolatban magát általában süketnek tettető bukaresti pártállami elit szándékai. Kádár és az MSzMP vezetői szűkebb körben egészen nyíltan vitatkoztak az aktuális kérdésekről, de a kétoldalú tárgyalások és a diplomáciai érintkezés szintjén inkább a szokásos kommunista „bükkfanyelven" fogalmaztak. Kádár pedig alkalmasint a maga „ezópuszi" módon fogalmazott mondatai által „igyekezett Ceau§escuékat meggyőzni a nacionalizmus értelmetlenségéről". (71. o.) A hivatalos közleményekben és üzenetekben igen nehéz így jó kiindulópontokat találni a történeti értékeléshez. A kötet szerzője azonban elég sikeresen oldotta meg a hivatalos érintkezés és a hozzá kapcsolódó háttér elemző bemutatásához szükséges információk értelmezésének problémáját. Az olvasó idővel egészen szakavatottá válik abban, hogy miképpen is kell a szovjet blokk diplomáciájának nyilatkozatai esetében a sorok közt olvasni, és mit jelent egy-egy megbeszélés „meleg" vagy inkább csak „nyílt" „elvtársi légköre".Földes György már korábban is több tanulmányt közölt, amelyekből kirajzolódott Kádár János külpolitikusi arcéle. E könyve egyik előzményeként említhető a Kádár János és az erdélyi magyarság c. írása, amely a gyakran említett Gáli Ernő romániai magyar filozófus, közéleti személyiség emlékére készült kötetben jelent meg. Kádár gyakran idézett interjúi és szűk körben tett megjegyzései segítenek megérteni politikájának mozgatórugóit, gondolkodásának árnyoldalait és pozitívumait. Említést nyer például Kádár egy amerikai újságírónak 1966-ban adott interjúja, amelyben egészen nyíltan kitért a trianoni békeszerződés igazságtalanságaira. (85-86. o.) A nemzeti vagy a területi kérdés felvetését illetően azonban Kádár általában nagyon óvatos volt. Mindig tekintettel volt Moszkvára, és még inkább a magyar belpolitikára, mivel nem kívánta kockára tenni az 1956 után üggyel-bajjal konszolidált rendszer eredményeit sem azzal, hogy összeütközésbe kerül a szovjetekkel, sem azáltal, hogy a belső stabilitást fenyegető szellemeket enged ki a palackból. Az óvatoskodás a hetvenes években kiváltképp jellemző maradt. Illyés Gyula 1974 karácsonyán mégis óriási visszhangot keltő cikket jelentethetett meg a Magyar Nemzetben, amelyben kétségbe vonta, hogy a szocializmus építése gyógyírt adhat a nemzetiségek problémáira, és nyíltan szót emelt a magyar kisebbség védelmében. A Románia és Magyarország között ennek nyomán megélénkülő sajtópolémia és a növekvő ellentétek közepette Kádár még leghívebb támogatójának, Aczél Györgynek a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó cikkét sem engedte megjelenni. Ilyen kényes témában Illyés — a „független értelmiségi" — paradox módon könnyebben léphetett véleményével a nyilvánosság elé, mint a PB nagyhatalmú tagja. Bár a szovjet vezetés kellemetlennek és zavarónak találta a magyar-román ellentéteket, a kötetben közöltekből egyértelműen az szűrhető le, hogy Moszkvát inkább a Nyugat kegyeit kereső Románia külpolitikai önállóskodása bosszantotta. Moszkva számára a szocialista tábor egysége volt a legfontosabb szempont, a nemzetiségi kérdés is legfeljebb ebben a vonatkozásban érdekelte őket. Egyébként a román kisebbségpolitika túlzásait — csakúgy mint a Szovjetunión belüli etnikai ellentéteket — inkább agyonhallgatták, a szőnyeg alá söpörték. Lenin egykori kijelentései és a belőlük levezetett „lenini nemzetiségi politika" mindig tág teret adtak az értelmezésnek. Igazi változások a magyar politikában és Kádár álláspontjában is csak akkor kezdődtek, amikor Románia nemzetközi megítélése és gazdasági helyzete romlani kezdett, vagyis az 1980-as évek elejétől, különösen Brezsnyev halálát követően. Ezt megelőzően — átmeneti időszakoktól eltekintve — Románia többnyire élvezhette azt az előnyt, hogy a fennálló rendszer belső szilárdságát — ellentétben Magyarországgal, Lengyelországgal és Csehszlovákiával — sikerült évtizedeken át szinte megingathatatlanul, megőriznie. A brezsnyevi pangás időszaka nagyon kedvezett a bukaresti elgondolásoknak, és meg kell állapítanunk, hogy Kádárnak valódi esélye nem is igen volt arra, hogy Moszkva rosszallása nélkül bármit nyílt kenyértörésre vigyen Bukaresttel szemben. Mindeközben az erdélyi magyar közösség helyzete egyre romlott, a magyar külpolitika pedig alig tett valamit ennek ellensúlyozására. 1981 márciusában a kétoldalú kapcsolatokban addig példátlan esemény történt, amikor a román hatóságok visszafordították a határról a magyar művelődési miniszterhelyettes vezette delegációt. Ceau§escu politikája radikális fordulatot vett, a kádári diplo-