Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960 (Ism.: Kovács Éva) I/247

A Pedagógusok Szabad Szakszervezete 1946. október 4-i véleményében, majd november 21-22-i választmányi ülésén visszautasította az OKT elképzeléseit. Szerintük az egyetemek nem lennének képesek felvenni és kiképezni a szükséges nevelői létszámot. Azt javasolták ehelyett, hogy átmenetileg az egyes bölcsészkarok mellett építsenek ki „egyetemi jellegű állami nevelőképző főiskolákat", melyeket idővel bölcsészkarrá fejleszthetnek, ill. összevonhatnak. A képzési idő 4 év lenne. A választmányi ülésen a pedagógusok szociális származásával is foglalkoztak, s a létreho­zandó nevelőképző főiskolák mellé népi kollégiumi rendszer kiépítésével kívánták megoldani a munkás-paraszt rétegek beáramlását a pályára. Újabb lökést adott a nevelőképzési reformnak az MKP Pedagógus Csoportjának 1947. feb­ruári vitaelőadás-sorozata, ahol Faragó László (a budapesti Állami Pedagógiai Főiskola későbbi igazgatója) ismertette a párt elképzeléseit: ez önálló, állami fenntartású, alsó-felső tagozatra egy­aránt képesítő főiskola létrehozását célozta Szegeden (a volt Polgári Iskolai Tanárképzőn), illetve Budapesten. 1947 márciusában indultak meg az előkészítő munkálatok a VKM-ben, a szakszervezeti, ill. MKP-tervezetek szellemében. Állami (ez a tény egyértelműen az egyházi fenntartás visszaszorítá­sát szolgálta e területen), érettségire épülő, kezdetben 3 (de később 4 évre fejlesztendő), egységes, az alsó-felső tagozaton való tanításra egyaránt képesítő tanár-tanítóképzés - kísérleti jelleggel. Az 1947 novemberében beinduló szegedi és a budapesti ún. pedagógiai főiskolák mellett még kb. 15 főiskola megnyitását tervezték - a tanítóképzők tervbe vett megszüntetésével. Az egyetemek csatát vesztettek, de bizonyos mértékben a tanítóképzők is. Bár a kiindulópont az ál­talános iskola számára egységes (tehát alsó- és felső tagozaton való tanításra egyaránt alkalmas) pedagpgusréteg képzése volt, hamarosan kiderült, hogy az elsőként megalakult intézményekben végzettek közül szinte senki sem akar tanító lenni. A legkorábban megnyílt budapesti pedagógiai főiskola például minden ízében (politikai támogatóit, tanárait és diákjait tekintve is) elitintéz­mény volt. Szembetűnő: a pedagógiai főiskolák létrehozása, miként az általános iskola létrehozása is, elsősorban politikai kérdés volt. Úgy tűnik, a beavatkozásra ezen időszakban nehezebb terepet je­lentő egyetemek (és tegyük hozzá az egyházi fenntartás dominanciája miatt a tanítóképzők is) he­lyett az MKP-nek jobban megfelelt egy szabályaiban, értékrendjében kialakulatlan, a múlthoz nem kötődő, és főként baloldali elkötelezettségű pedagógiai főiskolai hálózat kifejlesztése. A pedagógiai főiskolák létrehozásának időszakát, az általam röviden érzékeltetett konflik­tusokkal terhelt politikai erőteret Donáth Péter kötetének első tanulmánya idézi fel, s rajzolja meg remekül. E tanulmányában a szerző a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tanítóképzők­kel foglalkozó osztálya vezetőjének, Rozsondai Zoltánnak állít méltó emléket (Közszolgálat, szak­értelem, méltányosság. Rozsondai Zoltán minisztériumi küzdelmei a tanítóképzés értékeinek meg­őrzéséért, megújításáért [1945-1960] címmel), akit a szerző a professzionális-szakmai szempontok következetes képviselőjének tekint. 1945 nyarán rendelték a VKM-be a parasztpárti kötődésű, ta­nítóképző intézeti tanár végzettségű Rozsondait, és bár az 1960-as évekig a minisztériumban ma­radt, mozgástere igazán csak a koalíciós időszakban volt, igyekezvén „racionális pályán tartani" az egyre inkább elszabaduló reformálási kedvet. Sikertelenül. Az általa ott töltött időszak a szak­minisztérium zaklatott korszakai közé tartozik, amikor a minisztérium vezetői és munkatársai többször is politikai támadások kereszttüzében álltak (konfliktusok az iskolák demokratizálása, az általános iskolák létrehozása, az egyházpolitika, ill. az iskolák államosítása kapcsán), s szakbü­rokrácia nagy része ezalatt kicserélődött, alkalmazásukban a munkás-paraszt származás és a po­litikai megbízhatóság vált döntő szemponttá. A tanulmányban a tanítóképzőknek a felsőfokúvá válásért folytatott harca hátterében érzékletesen nyomon követhetőek a minisztérium belső erő­viszonyainak változásai, a pártok pozícióharcai, a szerző által oktatáspolitikai játszmáknak neve­zett történések „eredményei" és buktatói is. A kötet második tanulmánya (Egy súlyos következményekkel járó oktatáspolitikai döntés születése. Tanítóképzés az első Nagy Imre-kormány idején címmel) az 1953-1955 közötti időszak történetét dolgozza fel. Az ötvenes évek elejének oktatáspolitikai torzulásait, amelyet többek kö­zött a mennyiségi szemlélet térnyerése, az ehhez kapcsolódó radikális színvonalsüllyedés és bizo­nyos fokú tanítói-tanári túltermelés jellemez, ez a rövid időszak próbálta — úgy mond — korri­gálni, miközben az országban a gazdasági-társadalmi feszültségek szinte elviselhetetlenné váltak. Az oktatáspolitikai kérdésekben is mindenható MDP politikai bizottsága 1954-ben foglal­kozott újfent a tanítók képzési problémáival, ill. a képzési idő és szint felemelésével - és végül ne­met mond a javaslatokra. Nem meglepő, hogy a vita valójában nem a szakmai szempontok, ha-

Next

/
Thumbnails
Contents