Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Újvári Hedvig: Testi (sz)épség. Az „izomzsidó" fogalma Max Nordaunál a fin de siecle kontextusában I/143
Az elnőiesedett zsidó jellegzetességei közé sorolták a hisztériát is. Jean-Martin Charcot (1825-1893),57 korának egyik legismertebb neurológusa párhuzamot vont vallás (azaz a keleti zsidók túlzásba vitt miszticizmusa) és a hisztéria között, mivel nemritkán mindkettő hátterében szexuális zavarok állhattak. Nézete szerint a nem megélt vágyak gyakran hisztériában csapódtak le, amely a férfiakkal ellentétben a korabeli franciaországi adatok szerint 1:20 arányban a nőkre (és az effeminált zsidókra) voltjellemző. A kor kialakulásában azonban a legfontosabb okot az endogám házasulási szokásokban látta.5 8 A hisztéria legfontosabb ismérve a sajátos arckifejezés volt, amit a belső tükörképéként értelmeztek. Zsidók esetében főleg a szemnek, a patologikus tekintetnek tulajdonítottak nagy szerepet.5 9 Nordau maga is aktívan foglalkozott a hisztéria jelenségével: francia orvostudományi disszertációját Charcot vezetésével írta és védte meg 1882-ben De la castration de la femme (A nő kasztrálása) címmel. A nő kasztrálása a petefészkek operatív eltávolításával bevett gyakorlatnak számított a női hisztéria és az epilepszia kezelésében. Nordau tézise szerint viszont ez felesleges, mivel nem vezet a kívánt eredményhez, s nem látta bizonyítottnak a petefészkek és a hisztéria közötti összefüggést. Charcot módszerével, a hipnózissal azonban egy jóval egyszerűbb, veszélytelenebb, kevésbé költséges kezelést lehet alkalmazni a hisztériás panaszok esetében. Nordau szerint a hisztéria a lélek betegsége, nincs bizonyítható szervi oka. Mivel a pszichés problémák hátterében nem szervi, hanem szellemi okok húzódnak meg, ezáltal nem sebészi, hanem a pszichopatológia eszközeivel gyógyíthatók. Későbbi kultúrkritikai műveiben ezt úgy fogalmazza meg, hogy a lelki bajok szociokulturális eredetűek. A szervi problémák pedig pszichés betegségek esetében következményei, nem okozói azoknak. Bár itt még nem mondja ki, az 'elfajulás' (= degeneráció) szociokulturális, a nagyvárosi civilizáció által okozott pszichés betegség.60 Freud előtt Nordau volt az első, aki a fin de siccle kultúráját a pszichopatológia perspektívájából szemlélte, s egyáltalán az első író, aki a korabeli pszichopatológia teljes eszköztárát a kultúrkritikában alkalmazta. Korának legfőbb betegségeinek nem a szifiliszt vagy a tuberkolózist tartotta, hanem az idegrendszeri, pszichés eredetű bajokat, legfőképp az örökletes 'degenerációt'.61 A bajok eredete — Nordau természettudományos alapokra helyezett világnézete szerint — a vallásban, a monarchiában, az államban, a gazdaságban, a házasságban és legfőképp a nagyvárosi életformában keresendő. Utóbbi majd az Entartunghan csúcsosodik ki, de már korábbi műveiben is lehet erre példákat találni. Először az erős társadalombírálatot megfogalmazó művében, a Die conventio-57 Részletesen tk. George L. Mosse: The Image of Man. The Creation of Modern Masculinity. New York, Oxford 1996. 77-106, itt 83-85. 58 Gilman, S. L.: Jüdischer Selbsthaß i. m. 221. 59 Hödl, K.: Die Pathologisierung i. m. 201-208. 60 Schulte, Ch.-, Psychopathologie i. m. 109-112. A degenerációval kapcsolatos tanok azért fontosak, mert a zsidókat gyakran ruházták fel olyan tulajdonságokkal, amelyeket a degeneráció jeleként értelmeztek. Mivel ezeket örökletesnek tartották, létezésük egy nem zsidó társadalomban károsnak számított. 61 A 'degeneráció' fogalmát Bénédict August Morel (1809-1873) helyezte tudományos alapokra. Ezt örökletes betegségnek látta, és a környezeti hatások — nem utolsósorban a nagyvárosi életforma — további tüneteket okozhatnak.
