Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok (Ism.: Szabados György) VI/1506

király Pálóczi László és Ónodi Czudar Simon kapitányokhoz intézett levelét közli fordításban; igaz, ezt mellőzni lehetett volna, mert a teljes levél fordítását maga a tanulmány főszövege egyszer már tartalmazza (46, 49.). A Magyarország és a keresztes hadjáratok két ilyen melléklete annál hasznosabb: előbbi az 1096. év kronológiája (94.), utóbbi a II. András kereszteseinek adattára oklevélkritikai megjegyzésekkel bővítve (117-118.). A „Lovagvilág Magyarországon" számos gondolatébresztő eredménye közül az egyik éppen II. András 1217-1218 közötti keresztes útjához kapcsolódik. A szerző a magyar király — korabeli és későbbi írók által nem sokra becsült — hadjáratát új szempont alapján értékeli. Veszprémy elsőként figyel a katonákat és lovaikat szállító hajók befogadóképességére, A hajók bérlésére fordított összegből következtetni lehet azok mennyiségére; ebből, valamint Tyrosi Vilmosnak a Szentföldön tartózkodók létszámára tett utalásából következtetve számol le a tízezres lovagsereg fantomjával, és azt a véleményt osztja, amely szerint a magyar és az osztrák keresztes sereg együtt is legfeljebb négyezer főt tett ki (105-106.). Ettől a harci erőtől viszont lényegesen kevesebbet lehet elvárni, mintha valóban tízezres nagyságrendű sereg állt volna fegyverben. A király felmérhette, hogy nem képes a helyi viszonyok megváltozatására, de még egy nagyobb mezei ütközet eredményes megvívására sem; így érthető, hogy hamar feleslegesnek ítélte jelenlétét, és hazatért. II. András helyzetértékelése alapjában véve helyes volt; más kérdés, hogy a rendelkezésére állt mozgásteret mennyire járta be. A katonai hatékonyság tág összefüggésrendszerébe vezet be a Csatamének, paripák és hátaslovak témájának feldolgozása (155-170.). A lovak értékének írott adatait gondos filológiai elemzéssel fejti ki, ám testi adottságaik ismertetéséhez régészeti eredményekre épít. Ez különösen fontos, mert közelebb juthatunk a sereglétszám és a fegyverzet valósághű becsléséhez, ha tudjuk, hogy a vonuló vagy hajón szállított lóállomány mennyi takarmányt igényel, s hogy milyen testalkatú állatok mekkora páncélzatot hordozhattak. Ami a középkori hadilovak gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti igényű áttekintésből a magyarok által alkalmazott harceljárásra vonatkozik, az a könyv bevezetésében foglaltakat erősíti: a könnyűlovas fegyverzet és íjász harcmodor, jóllehet változó jelentőséggel, de mindvégig jelenvolt Mohács előtti hadtörténelmünkben. Mondanivalóját még hitelesebbé teszi, hogy záró gondolataival az ember érdekében fáradozó és sokszor életét adó hátasok emléke előtt hajt fejet. A középkori hadilovaknak szentelt első magyar hadtörténészi összefoglalás emberséges hangvétele követendő példa kell, hogy legyen a későbbi kutatók számára is! A filológusi és a tárgyiasabb szemléletű hadtörténészi látásmód szerencsés találkozása a 14. századi krónikakompozíció 107. fejezetének értékelése. Igaz, a számszeríjhasználat magyar kezdeteit bemutató tanulmány elsősorban Anonymus gestájára összpontosít, de úgy ítél, hogy a kései kéziratok ellenére a krónika 107. fejezete tartalmazza a számszeríj (ballista) legkorábbi hazai említését (139.). Ezt az elemzést is széleskörű nemzetközi fegyvertörténet vezeti be. A számszeríj a 4. század végén alkotó római szakíró, Vegetius művében tűnik fel, de meghatározásával Sevillai Izidor is foglalkozott. Veszprémy felidézi a bizánci források adatait, amelyekből e lőfegyver fajtáit — álló és kézi számszeríj — jobban el lehet különíteni. A ballista késő antikvitástól adatolható jelenléte tény, azonban egyes írók 'kőhajító gép'-et jelölnek e szóval. Sajnos nem lehet mindig biztosan feltárni, mikor mit értsünk a kifejezésen. A krónika ballistaját is értelmezték 'kőhajító' jelentésben, de Veszprémy László perdöntő gyakorlati érvet hoz fel amellett, hogy Salamon királyi balistarius számszeríjjal találta el a szembenállók egyikét, mivel célzott lövés leadására ez a legalkalmasabb. Továbbgondolva a Szerző okfejtését Nándorfehérvár 1071. évi magyar ostromának leírását nem kell kései betoldásnak tekinteni, mert ez a filológiai-hadászati összefüggés azt valószínűsíti, hogy a 107. fejezet egy közel egykorú gestaíró tollából fakadt. A kötet további erényei és eredményei az olvasók feltárására várnak. A recenzens kötelessége az is, hogy szóljon a hibákról, a vitatható állításokról. A III. Bélához forduló bizánci előkelőket nem II. Izsák, hanem II. Alexios császár 1185-ben történt meggyilkolása késztette cselekvésre (97.); Izsák — Béla veje — túlélte apósát. Az 1167. évi zimonyi csata leírásakor Veszprémy kizárólag Niketas Choniatesre hagyatkozik, aki szerint a magyarok tagolatlanul, egyetlen aciest alkotva álltak fel (133.). Figyelmét elkerülte Ioannes Kinnamos tudósítására, pedig ő határozottan szól a szárnyak küzdelméről, ami Dénes ispán seregének tagoltságára vall. (Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp. 1984. 244.). Nyilvánvaló, hogy Choniates, vagy inkább adatközlője, a páncélos derékhadat nézte az arcvonal egészének. A középkori zászlóhasználat kezdetei Magyarországon, Kézai Simon olvasatában több megjegyeznivalót vet fel. Székesfehérvár felértékelődéséről a szerző úgy fogalmaz, hogy a II. Béla korától III. László idejéig a város