Századok – 2009
TANULMÁNYOK - E. Kovács Péter: Zsigmond császár megkoronázása Rómában VI/1323
mot. Az istentisztelet végén olasz szokás szerint csókadásra került sor, s a pápa megcsókolta az igaz szentséget. Utána a szentatya megcsókolta a császárt annak jobb orcáján, s a császár a szentatyát a balon. Majd a császár ismét kezébe vette kardját, a pápa pedig keresztjét, és újból megáldotta a császárt. Ez alkalommal olyan szívélyesen búcsúztak egymástól, hogy azt remélem, a mindenható Úr, Szűz Mária, minden égi hadak és az egész kereszténység megdicsőül és megjavul általa."82 Zanfliet, aki krónikájában szintén csak hallomásból tudhatott a koronázásról, a következőket írta: a koronázás napján a pápa és a kardinálisok levonultak a Szent Péter székesegyház főkapujához (ad primam porticum), ahol Zsigmond letette az esküt a pápának és az egyháznak. Azután IV Jenő a főoltárhoz vonult. Három kardinális (Jordanus de Ursinus, Ludovicus Alamandi és Johannes de Casanova) és a székesegyház klérusa (cum clero Sancti Petri)83 Szent Móric oltárához vezették, ahol felszentelték (consacraverunt). Ezután a főoltárhoz kísérték, ahol megcsókolta a pápát és néhány aranyat helyezett az oltárra, majd a keresztelőkút felé eső kórushoz ment, egy számára kialakított helyre (receptaculum). Az evangélium és epistola felolvasása után újból az oltárhoz vonult. Akkor a pápa saját kezeivel megkoronázta. Egyszerű fehér mitrát tett a fejére és a mitra cornuáit, amelyeket a püspököknek a füleire szoktak tenni, úgy helyezték fel neki, hogy az egyik a fejtető elé (ante uerticem), a másik pedig a fej mögé (reíro caput) került. Erre tették rá az aranykoronát. A pápa az oltárról felemelte a kardot és azt Zsigmond kezeibe adta, hasonlóan a jogarhoz és az almához. A mise végén a császár, akit a pápa követett, a Szent Péter lépcsőihez ment és az öszvérre szállt, amelynek a zabláját a császár fogta és néhány lépésen át, vezette. Ezután Zsigmond lóra ült és mindketten a városfal mellett, a Castel San Angelo hídja felé lovagoltak. Amikor a híd melletti templomhoz értek, ahol az a két oszlop található, aminél Péter és Pál apostolokat megkorbácsolták a császár megcsókolta a pápa kezét és a híd felé lovagolt, míg IV Jenő visszatért a palotájába.84 Az utóbbi két leírásnak — az első csoport ismeretében — nem sok köze van a valósághoz, de megjegyezném, ha a többi beszámoló nem maradt volna ránk, a legnagyobb lelki nyugalommal fogadnánk el mind Windecke, mind Zanfliet állításait. Igaz, ha „előkerülne", teszem azt, IV Jenő vagy Zsigmond visszaemlékezése a koronázásról, Inghiramira nem hivatkozna senki. Ennek ellenére néhány elem Windecke és Zanfliet munkájában is megtalálható azok közül, amelyekről úgy gondoljuk, hogy részei lehettek a koronázásnak, igaz, kronológilag összekeverve és néhány alkalommal alaposan kiszínezve a történteket. Gondoljunk csak a női mellet vagdosó személyre, akit a tévedhetetlen császár oly remekül leleplezett és megszégyenített. A koronázás a 15. századi itáliai történetírók munkáiba is bekerült. Elég csak a két 82 Eberhard Windecke emlékiratai Zsigmond királyról és koráról. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Skorka Renáta. Bp. 2008. (História Könyvtár. Elbeszélő források 1.) 258-259. 83 A szövegben hibásan a kardinálisok és a Szent Péter székesegyház klérusának említése után az áll, hogy azok azok „duxerunt regem processionaliter ad ecclesiam Lateranensem ante altare Sancti Mauritii". 84 Zanfliet 433-434.
