Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Vallomások a holtak házából. Ujszászy István volt vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ hajdani vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései (Ism.: Pihurik Judit) V/1272

dokumentumok alapján készített iratot is. Ezek közül a legfontosabb Ujszászynak a szovjet fogságban tett, a nürnbergi törvényszék elé beterjesztett nyilatkozata (melynek részletei szerepelnek a kötetben), és a neki tulajdonított, 1948. december 10-ei levél, mely az utolsó híradás tőle. Utóbbit Fekete Ivánként, a feljegyzésekben is használt álnéven írta alá, és — a kötet közreadói szerint — Péter Gábornak címezte. Sorai arról tanúskodnak, hogy teljes bizonytalanságban volt jövőjét illetően, illetve — egy selyem nyakkendőt köszönve fogva tartójának —, talán sejtette, hogy mi várhat rá. Ujszászy István már 1944-es német fogsága idején tett vallomást, utalása szerint ekkor önéletírást is kellett készítenie, de utóbbi ez idáig nem került elő. A Szovjetunióban írott feljegyzései közül a legismertebb az említett, a nürnbergi perben is felhasznált leírása a magyar hadba lépés körülményeiről. A feltételezések szerint Ujszászynak több vallomása lappanghat még orosz levéltárakban, esetleg újságokban is. Az ismételt vallomástétel miatt 1948-ban a szerzőnek bizonyos témák megfogalmazásakor már rutinja lehetett, ráadásul némelyiket ekkor is több változatban kellett elkészítenie, így elképzelhető, hogy a lappangó tíz füzet is tartalmaz már ismert részeket. A kézirat sorsát a történelmi események is befolyásolták, mert 1956 után a tények manipulálásához, a felelősség áthárításhoz használták fel azokat: a hét ismert füzet tartalmát — keletkezésükhöz képest majd egy évtizeddel később — 1957 áprilisában kezdték legépelni. Mivel az írások tematikáját a kihallgatok kérdései, tartalmát a szerző félelmei-várakozásai befolyásolhatták, semmiképpen nem tekinthetjük őket spontán megnyilvánulásoknak - sőt, többszörösen manipulált véleményként kell kezelnünk azokat. így sok esetben azok tekinthetők a legfontosabb tényeknek, melyeket a szerző elhallgat, vagy azt kell észrevennünk, hogyan alakítja át, csoportosítja azokat - hiszen Ujszászynak az információszerzés és a dezinformálás volt a szakmája. Feljegyzéseinek forrásértékét tehát sokszor nem a bennük foglaltak adják: inkább azt kell megfejteni, mit miért írt le, vagy hallgatott el. A források tanulmányozásakor tekintettel kell lenni arra is, hogy az iratok — bár információkkal, adatokkal zsúfoltak — de számos tévedést, elírást is tartalmaznak. Ujszászy feljegyzés-hagyatéka nem hagyományos visszaemlékezés, műfajilag nem illeszthető a más titkosszolgálati vezetőktől származó memoárok sorába. Andorka Rudolf például egykorú naplót írt, Hennyey Gusztáv és Kádár Gyula memoárt, de míg előbbi emigrációban, az utóbbi itthon keletkezett. Lényeges, hogy a napló nem a nyilvánosság számára készül, a memoárt viszont publikációs szándékkal írja szerzője, s az éppen adott „környező világ" elvárásai szerint is szelektál a tények között, eszerint fegyelmezi — vagy éppen engedi szabadjára — memóriáját. Ugyanakkor, amikor a napló és az emlékirat szerzőjének is van bizonyos cselekvési szabadsága, Ujszászynak nem volt, őrizet alatt, létbizonytalanságban írta vallomásait. Nyilván nem állt szándékában ártani magának, de talán másoknak sem - bár e témában írása helyenként mutat rokonságot a memoárokkal. Elfogult, egyoldalú megjegyzéseket tesz például Bartha Károly volt honvédelmi miniszterre vagy Jány Gusztávra, a 2. magyar hadsereg — ekkor már kivégzett — parancsnokára. Ezzel együtt érdekes a kötetet szerkesztő Haraszti György észrevétele arról, hogy mit is kapunk kézhez: „Némi pátosszal ezek az írások inkább vallomások a túlélésért, semmint objektív feljegyzések, így a szöveg forrásértéke, valóságtartalma alaposan megkérdőjelezhető." Azt gondolhatnánk, hogy innentől nincs tovább: miért vizsgálnánk olyan szöveget, amelynek ennyire bizonytalan a forrásértéke? Laikusok számára ez a legkézenfekvőbb kérdés. A dokumentumok azonban a körülményektől és a szerző szándékától is függetlenné tudnak válni. Más tények, források tükrében, azokkal összehasonlítva kell vizsgálni az olvasottakat, és mint említettük: a legizgalmasabb kérdések közé tartozik, hogy mit miért állít vagy hallgat el a szerző. Ennél is lényegesebb, hogy a forrás nem csupán arra a korszakra vonatkozóan tartalmazhat fontos információkat, amelyről szól - hanem arról is, amelyikben keletkezett. Ujszászy motivációi között — úgy tűnik — a félelem és a közléskényszer mégiscsak egymást inspirálták. Annál is inkább, mert az először kiszabott penzumok a szűkebb értelemben vett szakmájára vonatkoztak. De eltérően a memoáríróktól nem — vagy legalábbis csak kivételesen — használhatott „segédleteket". A kivétel valószínűsíthetően a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ újraírására vonatkozott. Másodszori nekifutásra ezek segítségével készített egy olyan részletes „feltáró analízist" — beleértve ebbe az említett szervek ezer főre rúgó, külföldre is kiterjedő informátori hálózatának lejegyzését is —, ami aligha tartható fejben. Miközben a vezető titkos-szolga írásaival mintegy „oktatási segédanyagot" állított össze megrendelői számára, saját magát nem adta ki. Továbbra is nehéz képet alkotni személyiségéről,