Századok – 2009
KÖZLEMÉNYEK - Ugrai János: Felemás modernizáció. Az osztrák oktatáspolitika kezdetei és Johann Melchior von Birkenstock nézetei V/1163
előnyeit kétségtelenül ki lehetett használni, hiszen az osztálytanár kiválóan megismerte a tanítványok jellemét, és hosszabb távon is közvetlenül tudott hatni rájuk. Éppen ezért a személyes kapcsolat, a szülőkkel való kapcsolattartás, a hatékony jellemfejlesztés lehetősége mindvégig kiemelt helyet kapott az egyházi erők osztálytanári rendszert védő érvelésében - noha a pedagógiai megfontolásokon tül nyilvánvaló pozícióharcról is szó volt.9 1 Ennek megfelelően Marx, az exjezsuiták (közöttük Kollár) és a Migazzi köré csoportosulok is az osztálytanárokat pártolták. Szaktanárok alkalmazását pedig Heß, Rautenstrauch és Lang követelte egyértelműen. Még az 1770-es évek közepén, a vita első fellángolásakor Hatzfeld kompromisszumos javaslatként az osztály- és a szaktanári rendszer egyfajta kombinációjára dolgozott ki egy tervet, ám az Udvari Tanulmányi Bizottság többsége és Mária Terézia ezt sem tartotta elfogadhatónak.92 Lang határozott állásfoglalása különösen érdekes. A piarista tantervkészítőnek ugyanis éppen e kérdésben vallott felfogása jelezte, hogy a 19. század elejére az egyházon, a szerzetesrendeken belül is kialakult egy olyan kör, amelyik a felvilágosodás és a neohumanizmus jegyében kész volt a változtatásra. Ám nem képviseltek átütő erőt. Ezt illusztrálja, hogy az 1810-es évek végére mindössze egyetlen tartományban, Felső-Ausztriában volt erős bázisa a szaktanári rendszernek. A többi térségben még a tanügyi felső vezetők körében is legfeljebb szűk többséggel javasolták a bevezetett rend fenntartását, de Alsó-Ausztriában, Csehországban, Morvaországban és Sziléziában egyértelműen az osztálytanárok hívei kerültek többségbe.93 Bár időről-időre napirendre kerültek az iskolaszervezést gátló anyagi nehézségek, és néhány teoretikus kifejezetten haszonelvű alapokról közelített az egész problémahalmazhoz, érdekes módon kevés komolyabb állásfoglalás és számítás született az oktatás pénzügyi alapjaira vonatkozóan. Szinte kizárólag a tanárok fizetésével kapcsolatban merültek fel anyagi kérdések - és így általában csak a fentebb már felvázolt vitához szolgáltattak újabb érveket.9 4 Miközben Marx a tanárképzést teljesen elhanyagolta, nagy súlyt helyezett a szerzeteseknek fenntartott tanári pálya anyagi megbecsülésére, felemelkedési lehetőségként való kiemelésére. S ami újdonságnak számított, felvetette a tanárok közötti anyagi differenciálás lehetőségét - nemcsak az adott iskola székhelyé-91 Timp, H.: Die Problematik i. m. 20-24.; 59-79. 92 Hatzfeld javaslata értelmében a latintanár kiemelt szerepe megmaradt volna azzal, hogy ő tarthatta volna meg — mint a messze a legtöbb órát tartó tanár — az osztálytanár pedagógiai funkcióit, a többi tárgyat viszont szaktanárok oktatták volna. Grimm, G.: Elitäre Bildungsinstitution i. m. 125-130. 93 Uo. 552-567. 94 Ez alól kivételt képez a tandíjról szóló fel-fellángoló vita. Előbb Gottfried van Swieten próbálta — nem túl részletes számításokkal — meggyőzni II. Józsefet, milyen káros következményei lesznek a magas összegeknek. Van Swietent támogatta ekkor Martini és Kaunitz is, különösen az akadémiai, egyetemi tandíjat utasítva el. Grimm, G.\ Elitäre Bildungsinstitution i. m. 200-208. Később a Studien-Revisions-Hofkommission teljes ülést szentelt a kérdésnek. A testület a tandíj fenntartása mellett érvelt, és ehhez átfogó, méltányos ösztöndíjrendszert javasolt. Különösen Sonnenfels állt a tehetségesek jutalmazásának, ösztöndíj-támogatásának pártján. Wotke, K.: Die von der Studien-Revisions-Hofkommission i. m. 46-57.
