Századok – 2009
TANULMÁNYOK - Horváth Zita: Örökös és szabadmenetelű jobbágyok a 18. századi Magyarországon V/1063
nált területekre. Fentebb már jeleztem e téren Barta János, Niederhauser Emil és Kaposi Zoltán kutatási eredményeit a majorsági gazdálkodás elterjedéséről és a majorságok munkaerejéről.56 A marxista történetírás ugyan túlhangsúlyozta a földesúr népnyúzó politikáját, de azt, hogy a parasztok elégedetlenek voltak sorsukkal, tényként kell elfogadnunk, különösen a jobbágypanaszok ismeretének tükrében.5 7 Már III. Károly korában felmerült az állami jobbágyvédelem szükségessége (1715: 101. tc. 9. § és 1723: 18. te. 4. §), de konkrét intézkedésekre csak a felvilágosult abszolutizmus korában, Mária Terézia és II. József uralkodása alatt került sor. A parasztság már az 1750-es évektől kezdve egyre gyakrabban fordult panaszával az uralkodónőhöz, tőle várta helyzete jobbítását, akiről elterjedt, hogy szívén viseli alattvalói sorsát. Ezért Mária Terézia úgy döntött, hogy a jobbágyok fellebbezési fóruma a Királyi Tábla helyett a Helytartótanács lesz. Ezen intézkedése — csakúgy, mint az úrbérrendezés — nem aratott osztatlan sikert a nemesség körében, és a rendezést is minden eszközzel meg akarták akadályozni.58 A Habsburg-udvar a földesúri szolgáltatások maximumának és a jobbágytelek minimumának megállapítását helyezte a rendezés középpontjába. A magyarországi jobbágykérdés az Államtanácsban annak 1761. évi megalakulásától kezdve folyamatosan napirenden szerepelt. „A mezőgazdaság kezdetleges módszerei következtében a 18. századi Magyarországon még mindig kilenc embernek kellett gazdálkodnia ahhoz, hogy a tizediket el tudja látni élelemmel."5 9 Az ország népességének tehát 93-95%-a mezőgazdasággal foglalkozott, ezek 93-95%-a jobbágysorban élt, földesúri joghatóság (jurisdictio) alatt. Ez a paraszti társadalom a 18. században sem volt egységes. A különbségek függtek a földesúr személyétől, a falu vagy mezőváros földrajzi fekvésétől, a helyi, sokszor évtizedes vagy évszázados szokásoktól, a piaci viszonyoktól stb. A betelepített és betelepülő jobbágyok, a volt végvári katonák, a mezővárosi parasztok (őket többnyire zsellérnek hívják a korabeli adóösszeírások), valamint az ország sűrűbben lakott részeiből a gyéren lakott területekre költözők tartoztak inkább a szabadmenetelű jobbágyok közé, míg a régóta egy helyben lakókat tartották örökös jobbágynak. Különbség volt még a tekintetben is a jobbágyok között, hogy mi szerint adóztak. Volt-e urbáriumuk, vagy kontraktusuk, vagy szokás (usus) szerint rótták le kötelezettségüket. A történetírás egységes álláspontja szerint a szabadmenetelű jobbágyok kontraktus alapján adóztak, az örökös jobbágyok urbárium vagy szokás alapján.60 Kutatásaim ezt a kérdést árnyalták, amennyiben kiderült, hogy találunk példákat szokás alapján adózó szabadmenetelű és kontraktus alapján adózó örökös job-66 Pl. ifj. Barta J.: Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása i. m. 70.; Niederhauser E.\ A kelet-európai agrártörténet vázlata i. m. 136.; Kaposi Z.: Magyarország gazdaságtörténete i. m. 195. 57 L. erre: Szabó Dezső: A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. 1. Bp. 1933. 48-98.; Szántó /.: A parasztság kisajátítása és mozgalmai i. m. és H. Balázs E.: Jobbágylevelek i. m. 58 Szabó Dezső: A megyék ellenállása Mária Terézia rendeleteivel szemben. Bp. 1934. 59 Iß. Barta J.\ A tizennyolcadik század i. m. 56. 60 L. pl. Csapodi Csaba: A falu élete. In: Magyar művelődéstörténet. Barokk és felvilágosodás. Reprint kiadás. Szekszárd 1991. 357-358.
