Századok – 2009

TÖRTÉNETI IRODALOM - Káldy-Nagy Gyula: A szegedi szandzsák települései, lakosai és török birtokosai 1570-ben (Ism.: Bagi Zoltán) IV/1004

lását, kettős közigazgatását, valamint művelődési és egyházi viszonyait is. A város hódoltságkori történetének utolsó rövid összefoglalását Blazovich László adta a Szeged rövid története című munkájában, amely a Dél-alföldi évszázadok 21. köteteként látott napvilágot 2007-ben. Szegednek a magyar hadtörténetben betöltött jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1986-ban a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában jelent meg a Veress D. Csaba által írt A szegedi vár című kismonográfia, amely részletesen foglalkozott a város 1543. évi meghódolásával, a „szegedi veszedelemmel", valamint a vár 1686. októberi visszavételével. Mindezek mellett a Csongrád Megyei Levéltár tudományos feladatai között kiemelt helyet foglalt el a megyei hódoltságkori forrásainak közreadása. Az intézmény által periodikusan megjelentetett kiadványsorozatokban látott napvilágot — Engel Pál 1996-ban közzétett munkája mellett — a Káldy-Nagy Gyula fordította török adóösszeírások (defterek) magyar szövege. E nagy és előre tudatosan átgondolt forráskiadási munka befejezéseként 2008 májusában a Dél-alföldi évszázadok 24. köteteként jelent meg Káldy-Nagy Gyula A szegedi szandzsák települései, lakosai és török birtokosai 1570-ben című munkája. A 16. századból még rendszeresen fennmaradt szandzsákösszeírások vagy tahrír defterek rendkívül fontos adatokat szolgáltatnak a hódoltság múltjával foglalkozó történészek számára. A budai vilajethez tartozó szegedi szandzsákról 1570-ben készült összeírás lehetőséget ad arra, hogy a magyar történetírás kutatásainak eddigi eredményeit a népességszám, a népesség összetétel, a hódoltsági birtokviszonyok, a gazdálkodás, valamint a településhálózat tekintetében újra igazolja és tovább árnyalja. Mivel átfogó népszámlálásra csak II. József uralkodása idején került sor, ezért a Magyar Királyság kora újkori népességének meghatározásához a különféle magyar és török (adó)összeírások, valamint az urbáriumok adnak rekonstrukciós lehetőséget. Ezek a források viszont csak töredékesen maradtak fenn. A 17. századból például jóval kevesebb deftert őriztek meg a levéltárak, mint az előző évszázadból. Az összeírások értelmezése is több problémát vett fel. Az adójegyzékek pusztán az adóköteles családfőket vették számba, ám ez sem történt meg minden esetben. Káldy-Nagy Gyula hívta fel arra a figyelmet, hogy az oszmánok Magyarországon az 1570-es évekig a dzsizje adót csak a módosabb családoktól hajtották be, és a defterekből az adózók mintegy 30 százaléka hiányzott. Az 1570. évi szandzsákösszeírás ugyanakkor azon oszmán dokumentumok egyike, amelyben nem csupán a családfő, hanem a vele együtt élő nős vagy nőtlen fiúgyermekek, a vele egy kenyéren maradt házas vagy legénynek maradt testvérek, valamint esetleg a vele rokoni viszonyban nem lévő legények keresztnevét is feltüntették, mint ahogyan ezt Szakály Ferenc Szeged városa esetében már bemutatta. Eszerint — mutat rá Káldy-Nagy Gyula forráskiadványa bevezetőjében — 691 családfőt számoltak össze a török adószedők Szegeden. Ez azt jelenti, hogy az 1546-ban készített első oszmán adóösszeírásban szereplő adatokhoz képest a város lakossága közel a felével lecsökkent. A menekültek vagy a hódoltság más településein (pl. Makón) kerestek maguknak és családjuknak jobb megélhetést, vagy a Magyar Királyságba költöztek (pl. Kassára), mint ahogyan erre J. Újváry Zsuzsanna, Szakály Ferenc és újabban Bessenyei József kutatásai rávilágítottak. A szegedi szandzsák népességének összetétele a magyar történetírás eddigi kutatásainak eredményeit támasztja alá. Ismert, hogy a 16. század második felében megjelent térképeken már a Temesközt és a Szerémséget is rácok lakta területként tüntették fel. A magyar és délszláv etnikum határát — a most megjelent 1570. évi összeírás alapján is — a Maros folyó nyugati meghosszabbítása adja, már a helynevekből is kitűnik az etnikumváltás. Kivételnek tekinthető a vásárhelyi náhije, amelynek három településén a bejegyzett családfők mindegyike délszláv eredetűnek tekinthető (Derekegyháza, Donád, Tőke), míg két másikban (Héked, Feketerákos) magyarokkal éltek együtt vegyesen. Ez esetben azonban - miként Blazovich László kutatásai alapján feltételezhető - ezeket az embereket még Hunyadi János telepítette le saját birtokaira e falvakban. Nem véletlenül használtam ugyanakkor a rác vagy szerb megnevezés helyett ez esetben a délszlávot az etnikum meghatározásánál. Történetírásunk a korabeli bizonytalan elnevezések alapján többnyire szerbeknek tartja a hódoltsági délszlávokat. Ezek túlnyomó része ugyan valóban ortodox vallású szerb vagy vlach volt, ugyanakkor több tízezer főnyi katolikus bosnyák és horvát is feltűnik e területen, gondoljunk csak a bácskai sokácokra vagy bunyevácokra. További kutatásokat igényel, hogy a defterekben található névanyag alapján miként rajzolandók meg még pontosabban a hódoltág etnikai viszonyai, immáron differenciálva a különféle délszlávok közötti etnikai viszonyokat is.