Századok – 2009
MŰHELY - Szvák Gyula: A legitim és illegitim cár helycseréje Moszkóviában (Néhány módszertani és historiográfiai megjegyzés) IV/981
döntött Ilejka („Péter cárevics") javára, hogy riválisa sosem járt még Moszkvában.4 3 A kozákok tehát eléggé egyszerű, de annál ütőképesebb receptjét ismerték az álcár-állításnak. Nem sokkal Pjotr, azaz Ilja Muromec (véletlenül, de annál stílusosabb módon a bilinabeli népi hős druszája) felbukkanása után ez a gyakorlat a végletekig leegyszerűsödik, és — mint láttuk — vagy egy tucat újabb kozák jurtákból való „cárevicset" produkál. A „zavaros időszak" ezen mozzanatának a szakirodalom nem tulajdonít elég jelentőséget. Nézetem szerint ugyanakkor meghatározó a szerepe. Egyrészt közvetett módon ismét a kozákság társadalmi-politikaijelentőségét bizonyítja a korszak eseményeinek alakulásában. Másrészt a hatalmi harc ideológiájának, az álcár-hit születésének forrásvidékére is elkalauzol. Nagyon elképzelhető ugyanis, hogy az álcár-mese kozák közegben született vagy kapott végső megformálást, és ez a kozákoknak annyira megtetszett, hogy vég nélkül sokszorosították az általuk iniciált prototípust. Ezzel egyszersmind le is járatták, devalválták - annyira, amennyire egyébként a társadalmi-politikai küzdelemben is fokozatosan perifériára szorultak. Az álcár-jelenséget természetesen nem áll szándékomban par excellence kozák jelenségnek láttatni — a fentiekben nem véletlenül érveltem széles társadalmi bázisa megléte mellett —, ilyetén összekapcsolásukat azonban fontosnak és a történeti irodalomban korrigálandónak tartom. Nem kétséges ugyanis, hogy a legendákon, csodás, meseszerű elemeken és nyers szélhámosságon alapuló álcárhiedelem legtermészetesebb közege a kozákság, amelynek egész életmódja, értékrendje és hiedelemvilága hasonlóan vegyes forrásokból táplálkozik. Ha ez így van, akkor természetesen részben korrigálni kell mindazt, amit az álcár-hitről általában mondani szoktunk. Ilyen megközelítésben nem annyira kifinomult ideológiai konstrukció, hanem meglehetősen durva, egészen a cinizmusba hajló pragmatizmus terméke. Elsődlegesen nem az „orosz nép" fennkölt szabadság vagy valamiféle elvont Megmentő iránti vágyát önti formába, de nem is a játszó hajlama vagy ösztönös „ellen-viselkedéskultúrája" testesül meg benne. Egyszerre tudatosabb és kevésbé erőltetett. Amíg mind a Csisztov, mind az Uszpenszkij-féle magyarázat erősen magán viseli a retrospektív konstrukció módszertanai jegyeit (előbbi népi ideológiát, utóbbi népi viselkedést próbál rekonstruálni), addig a rendelkezésre álló források elsődleges olvasata egyszerűbb, „életszerűbb" megoldást sugall. Egyébként is úgy gondolom, hogy az „életszerűség" fogalmát — amelynek komoly a jelentősége például a hétköznapi jogban — a történeti kutatások során is meghatározó módon kellene használni, mégpedig a széles történelmi kontextusban mintegy iránytűként. A mi esetünkben például a közvetlenül rendelkezésünkre álló dokumentumokból jól látható, hogy az álcárok bázisának meghatározó részét mindvégig a kozákok adták,4 4 és hogy maguk is előszeretettel állítottak álcárevicseket. Ehhez képest 43 L. részletesen Vossztanyije I. Bolotnyikova: dokumenti i matyeriali. Összeáll. A. Kopanyev -A. Manykov. Moszkva 1959. 223-225. 44 A. L. Sztanyiszlavszkij például a „Szmuta" eseményeinek alakulásában döntő szerepet tulajdonít a kozákságnak, egyebek között éppen a hasonló korabeli kozák véleményekre hivatkozva. A. L. Sztanyiszlavszkij: Grazsdanszkaja vojna v Rosszii XVII v. Kazacsesztvo na perelome isztorii. Moszkva 1990. 3.
