Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Anderle Ádám: A magyar-spanyol kapcsolatok ezer éve (Ism. Rákóczi István) III/792

Anderle Adám A MAGYAR-SPANYOL KAPCSOLATOK EZER ÉVE Szegedi Egyetemi Kiadó - Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó (SZEK JGYF Kiadó), Szeged, 2006, 208 o. Plus és Ultra. Több és Tovább. Ez a két szó, mint egy címerszalag fut végig két oszlopon — ami Herkules oszlopaira utal — a spanyol címerben. A spanyol a magyar címer képe mellett látható Anderle Ádám A magyar-spanyol kapcsolatok ezer éve című elegáns kötete borítóján - ami számomra kétszeresen is jelképes formát ad e könyvnek. A szerző, előszavában utal ugyanis arra a nagy sikert aratott előző kiadványára, ami 1992-ben a sevillai világkiállítás magyar pavilonja számára látott napvilágot, és amelyben akkor először tett kísérletet hasonló szintézisre - a jelenleginél is népszerűsítőbb céllal, En Contacto (Kapcsolatban) címen. Plus és Ultra. Több és Tovább. Az 1994 óta a némileg profilt is váltó, a filológia és Spanyolország felé is nyitó szegedi Hispanisztika Tanszék, Anderle Ádám maga, ill. szegedi doktoranduszai, hallgatói valamint a hozzájuk csatlakozó munkatársak egyre tágabb köre is messzebb és tovább jutott a kezdeti vagy az előző kutatások szintjénél, és ezért is tűnik nagyon is helyénvalónak, hogy egy bő évtized multával egy újabb olvasmányos összefoglalást adjon a kezünkbe. A Szegedi Egyetemi Kiadó - Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó által még 2006-ban megjelentetett kötet valójában akár csak a tíz évvel ezelőttihez képest is egy gyökeresen más, új állapotot mutat be. A régen hivatkozás szintjén ismert, de sporadikusnak és lényegtelennek tartott adatmorzsák mára okozati láncolattá álltak össze, két nép és két európai periféria kapcsolatainak a színes, panoráma jellegű történetévé. Természetes ugyanakkor az is, hogy van egyfajta tagadhatatlan folyamatosság, a régebbi kutatások és a frissebbek között. Elsősorban Anderle Ádám régebbi dolgozatainak populárisabb stílusban való „újra közre adása" révén mégis most azon gondolkodhatunk el, mennyire helyes hajdani munkáink új kontextusba helyezése. E sorok írója, aki már régen mélyen meg van győződve arról, hogy nem született még e témában élvezetesebb, fontosabb írásmű Magyarországon, mint az, amit az ún. „fekete legenda" tárgyában Anderle még 1985-ben tett közzé a Világtörténetben, most éppen ezért némileg szorong. Vajon jó-e az, ha egy precíz, filológiai szempontból is hibátlan művet átírunk úgy, hogy feláldozzuk például a kötet egységes kezelhetősége érdekében a lábjegyzetek nyújtotta tág lehetőségeket? Első válaszunk az, hogy nem. A második viszont, rögtön utána — plus és ultra, nézzünk messzebb és tovább — máimegengedőbb. Ha nem mondott volna le ezekről a minőségi lehetőségekről a szerző, egy nagyon egyenetlen szintű és színvonalú gyűjteményes kötetet kellett volna e mostani helyett kiadnia, amelyben minden egyes kutatója műveinek a sajátjai mellett nyújt (újra) megjelenési helyet. Mivel számukra már elegyengette az utat, az ún. Kutatási Füzetek oldalain, nagyvonalúbban járt el, amikor visszalépett a kutatógárdáját alkotó segédcsapatnyi fiataljai sorába, és nem követelt magának - már csak az érdemei szerint is elvárható helyet. E helyett magára vállalta, az egységes szemlélet érdekében, hogy az ő kutatásaikat is ismerteti, és a tudományos ismeretterjesztés műfajában és minőségében alkot maradandót. Illetve, van itt még egy fontos mozzanat. A kutató professzor a szakdolgozói, az általa felkarolt tehetségek számára úgy nyújt biztos kézzel vezetett kutatói feladatokat, hogy az eredményeiket e kötettel egységes célban és formában képes integrálni. Ezzel kétségtelenül egyfajta „dinamikus szintézist" hoz létre, ami több mint dicséretes. Ezek után lássuk a részleteket. A Közös érdekek fejezetcím alá rekesztett első ötven oldal egy részt Anderle tanár úr saját középkori kutatásainak összegzése, más részt a spanyol-magyar kapcsolatok kutatása „meta-történetének" a bemutatása. E kötetnek ugyanis az az egyik legérdekesebb jellemvonása, hogy nemcsak tárgyának mai ismeretét adja, hanem azt is, hogy hogyan jutottak el az adott ismeretig. így Brachfeld Olivér kutatásai — akinek sokoldalú, meghatározó kultúraközvetítő szerepe később a „Magyar kulturális teljesítmények Spanyolországban" című fejezetben kerül bővebb méltatásra — nyújtják azt az alapot, amire a középkori magyar-katalán (aragóni) kapcsolatok története bemutatásánál a szerző épít, kiegészítve a Vajay Szabolcs, Kropf Lajos és Thallóczy Lajos régebbi, illetve Szántó Richárd újabb kutatásaival. Anderle következtetése valószínűleg helytálló: sokkal mélyebb és sokkal átfogóbb, kölcsönös és az európai erőviszonyok függvényében kezelhető relációk alakultak a ki a magyar és az ibér monarchiák között. A „Kapcsolat nélkül" című fejezet darabjai élő cáfolatai az alcímnek. Noha nem alkotnak szerves egészet, de logikus és kongruens mindaz, ami „történik". A spanyol és osztrák Habsburg-ágak dinasztikus szálai mellett a bécsi udvar és a carlista emigráció kapcsolatait tár-