Századok – 2008
KÖZLEMÉNYEK - Gulyás László Szabolcs: Középkori mezővárosi foglalkozásneveink forrásértékéről II/437
Milyen következtetések szűrhetők le a fenti arányváltozási tendenciákból1? Amennyiben abból a fent már kifejtett tényből indulunk ki, hogy a tanácsban megfigyelhető túlzot.t reprezentációt a foglalkozásnevek mögött álló iparos-kereskedő elem egzisztenciája eredményezte, akkor az arányok ilyen változásait, azaz a foglalkozásnevek tanácsbeli reprezentációjának csökkenését csak két dolog okozhatja. Az egyik a foglalkozásnév és a valós tevékenység közötti kapcsolat meglazulása lehetett. Ez azt jelenti, hogy az ilyen nevek viselői a középkor végére már egyre kisebb valószínűséggel folytatták a nevükben jelzett mesterséget, azaz az e mögött a nevek mögött szereplő polgárok csoportja ebből a szempontból felhígult. Szintén választ adna a problémára, ha azt feltételeznénk, hogy a mesterségnév a középkor végén is szoros kapcsolatban állt ugyan a valós mesterséggel, de a mezővárosi kereskedő-iparos réteg olyan szintű egzisztenciális válságot élt át, amely már nem tette lehetővé, hogy az eddigi mértékben képviseltethesse magát az oppidumok vezetésében. Véleményünk szerint azonban a háttérben csakis nyelvtörténeti okok állhatnak. Grafikonjaink a nyelvi fejlődést tükrözik szemléletesen. A 15. század közepéig a foglalkozást az oklevelekben általában latin névalakkal fejezték ki. A magyar nyelvű foglalkozásnevek is egyre inkább elterjedtek és az 1450 utáni néhány évtizedben már a latinnal azonos mértékben voltak használatosak. Nagyjából eddig mind a két nyelven írt mesterségnév teljes mértékben elfogadható, mint a valós foglalkozásra alkalmazható forrás. A század utolsó 20-25 éve az öröklődő vezetéknevek, azaz családnevek gyorsuló elterjedését hozta a mezővárosi polgárság körében, mint azt a felsorakoztatott példák is igazolják. Ezzel elkezdődött a magyar foglalkozásnév és a valódi tevékenység eltávolodása. Ebben az időszakban a latin nevek súlya már jelentős aránybeli hátrányba került a magyar személynevekkel szemben, de a tanácsba ennél általában nagyobb arányban kerültek be. Az igazi változást csak a 16. század első negyede hozta. Ekkor a magyar foglalkozásneveket már számos olyan személy is viselhette, akinek semmi köze nem volt a név által megjelölt tevékenységhez. Az ilyen nevek alacsony tanácsbeli reprezentációja jól mutatja a társadalmi háttér átalakulását. Figyelemreméltó továbbá a latin névalakok szerepváltozása is. Egyrészt számarányuk lecsökkent az összes névhez képest, másrészt azonban nagyobb mértékben kerültek be az ilyen nevet viselő polgárok a tanács tagjai közé, mint a magyar vezetéknevet viselők. A foglalkozásnevek tanácsbeli arányának csökkenése tehát egyszerre zajlott a latin névalakok arányának tanácsban történő megerősödésével. Ez csak azt jelentheti, hogy míg a magyar névalakok egyre kevésbé jelölték a foglalkozást, addig a csökkenő arányú latin kifejezések ennél nagyobb valószínűséggel tették azt. Úgy látszik, hogy az oklevelekben latin foglalkozásnevet viselő polgárok szinte mindig kapcsolatban állhattak a mesterséggel, még a középkor végén is, az ebből a szempontból devalválódott magyar névalakok viselőivel ellentétben. Összefoglalva a fentieket elmondható tehát, hogy adataink szerint a magyar és latin foglalkozásnevek csaknem a teljes 15. század folyamán nagyobb tévedés veszélye nélkül felhasználhatónak tűnnek a mesterség megállapításá-
