Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - Wissenschaftsbeziehungen und ihr Beitrag zur Modernisierung das deutsch-ungarische Beispiel (Ism.: Orosz László) I/253
nyű transzferfolyamatokkal, ezúttal kifejezetten a magyar tudományosság Németországban kifejtett hatására koncentrál, tudatosan a természettudományok, ill. a szellemtudományok köréből kiragadva egy-egy példát. Siegfried Niese a Nobel-díjas természettudós, Hevesy György németországi éveit veszi szemügyre. Hevesy is, ahogyan a hozzá hasonlóan Magyarországot a 20. század elején elhagyó tudóstársai (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede stb.) a kor természettudományának virágzó központjában, Németországban próbáltak szerencsét, s ott maradtak egész addig, amíg ez politikailag lehetséges volt. A szerző ezekről az évekről érdekes adalékkal szolgál: ellentétben némely magyar származású tudóstársávál (Polányi Károly, Neumann János, Kármán Tódor, Szilárd és Wigner), akik sosem tudták volna elképzelni a hosszú távú integrációt Németországban, Hevesy a tartós németországi beilleszkedés lehetőségétől sem zárkózott el. S bár zsidó származása miatt el kellett hagynia Németországot, élete alkonyán visszatért ide, s barátságát is megőrizte német tudóstársaival. Német földön elért tudományos eredményei, felfedezései, valamint főiskolai tanárként, ill. széles körű kapcsolatrendszere révén kifejtett hatása maradandó érvényű a tudomány és a technika németországi modernizálásának folyamatában. K. Lengyel Zsolt terjedelmes tanulmánya a II. világháborút követően Münchenben letelepedett Bogyay Tamás tudományos tevékenységére összpontosít. A neves történész és művészettörténész a Szabad Európa Rádió szerkesztői feladatai (Kőszegi Ákos álnéven), ill. a müncheni Magyar Intézet irányítása mellett a hungarológia németországi jelentőségének megújítását is vállaira vette. A szerző Bogyay tudományos munkásságának bemutatása során a szellemi hátterét befolyásoló tényezők közül kiemeli az emigrációba kényszerülés jelentőségét, ami által Bogyay úgyszólván kilökődött a hazai tudományos körökből. Megállapítja ugyanakkor, hogy Bogyaynak a nyugati szakmai körökbe történt integrációja nem jelentette a magyar tudományos élet közegéből való kilépést, ill. eltávolodást, hanem a távolból is szervesen közreműködni tudott a vonatkozó magyar szaktudomány mindenkori kérdésfelvetéseinek továbbvitelében. A hazai szálak fenntartásán túl másik fő tudományos feladatának magyar szemléletmódról tanúskodó felismerései közvetítését, s a nyugati, elsősorban a német szakközvéleménnyel való megismertetését tekintette. A német tudományos hierarchiába való beilleszkedése azonban a szerző meglátása szerint felemásan, tartalmi hatásában inkább, a formai-intézményi érvényesülés terén kevésbé sikeredett: egyetemi vagy egyetemen kívüli formalizált munkamegbízások híján leginkább egy kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkező, az intézményi kereteken fölülemelkedő „magántudós"-ként tevékenykedett. A gyűjteményes kötet tanulmányozása nemcsak azért ajánlható jó szívvel, mert a német-magyar kapcsolatok kimeríthetetlen tárházát figyelembe véve épp a tudományos kontaktusok kevéssé feltárt szegmensében kínál változatosan összeállított és színvonalas válogatást. Fontos figyelmet szentelni neki azért is, mert a kötet Németország kevés, a térségünkkel foglalkozó tudományos bázisintézménye közül pont a legrégebbi múlttal rendelkező (s eredeti formáját tekintve épp napjainkra felszámolódni látszó) müncheni intézet magyar vonatkozású hattyúdalának tekinthető. A megcsonkított formában Regensburgba átvezényelt Südost-Institut háromnegyed évszázados múltra visszatekintő kiadványsorozata, a Südosteuropäische Arbeiten köteteinek utolsó előtti olyan darabja ez [Nr. 125], amely magyar vagy magyarországi tematikával foglalkozik. A Magyarországra irányuló figyelem egyébként is aggasztó csökkenése, ha mindezt összevetjük az említett intézet egyelőre bizonytalan jövőjével, borúlátásra ad okot a két ország kapcsolatainak kutatására német részről fordított figyelem vonatkozásában. Márpedig a tendencia több évtizedes: a Südosteuropäische Arbeiten II. világháború után megjelent köteteinek tematikája (kezdve a Band 40 sorszámot viselő 1953-as munkával) alátámasztja benyomásunkat, miszerint a térség vizsgálata során Magyarország jelentősen veszített súlyából a két világháború közötti időszakhoz képest, mégpedig elsősorban a balkáni államok javára, amely természetesen a magyar, illetve magyar vonatkozású témák képviseletének jelentős mértékű visszaesésében csapódott le. A Südosteuropäische Arbeiten már a világháború után napvilágot látott 96 kötetéből csupán 16 (17%) választott szoros értelemben vett magyar témát. Ezzel szemben az 1945-öt megelőző bő évtized 39 kötetéből 23-at (59%) szenteltek (nagy)magyarországi tematikának. A rendszerváltás óta eltelt csaknem két évtizedre szűkítve a statisztikát (8 a 48-ból), úgyszintén 17%-os eredményt kapunk. A kevés Magyarországgal kapcsolatos kutatási projekt, illetve eredmény egyikét kell tehát megbecsülnünk a Holger Fischer által szerkesztett kötetet lapozva. Orosz László
