Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gángó Gábor: Eötvös József Uralkodó eszméi. Kontextus és kritika. (Ism.: Fenyő István) I/225

sem tud megbékélni. S Eötvös éppoly rendíthetetlenül hisz az emberi sors megválthatóságában, mint a francia pap. Amikor az Uralkodó eszmék ben arról olvasunk, hogy a keresztény polgárosodás még nem végezte be feladatát, a szabadság a kereszténység lényegéhez tartozik, az állam nem használhat oly eszközöket, amelyek ellentétben állnak polgárai erkölcsi érzéseivel és jogfogalmaival, akkor „déjá vu"-érzésünk támad: e gondolatokat a Le Livre du Peuple-ben már olvastuk. Kiegészítésül még valamit. Érdemes lett volna szólni arról is — a Gángó megrajzolta, hiteles kontextust tovább mélyítette volna —, hogy az Avenir tanításait egy jelentős hatású francia csoport terjesztette, illetve formálta tovább, vegyítve azokat a saint-simoni és leroux-i elvekkel: Pierre Ballanche Villegardelle, Charles de Coux, Frédéric Ozanam és mások. S közvetlenül Eötvös és A karthausi Párizs-élménye előtti hónapokban alapítja meg Gerbet abbé 1836-ban az Université catholique című folyóiratát. Annak, aki átfedéseket akar megállapítani e szerzők és gondolatpályák között, nem lesz nehéz dolga. Igen jó úton jár Gángó Gábor akkor is, amikor összeveti Eötvös tanításait Lamartine-éval, Wilhelm von Humboldtéval, s főleg a poszthegeliánus Lorenz von Steinéval. Az utóbbi művét a franciaországi osztályharcról, a tulajdonosok és a nincstelenek osztályharcáról, a javakért folytatott küzdelemről nálunk már a reformkorban is jól ismerték. Javaslata az osztályok megbékéléséről jól rímelt az „érdekegyesítés" hazai politikájával. (Azért azt nem állítanám, hogy Lorenz von Stein rendszeralkotásra törekedett, mint Marx, de neki sikerült, Marxnak nem. És a Tőkei Sietek hozzátenni: többi hivatkozásában Marxszal korrektül bánik a szerző.) Az Eötvös-kritikai résszel már kevésbé lehetünk elégedettek: Gángó Gábor számos helyes bíráló észrevételt tesz — épp a szellemi szabadságra törekedve —, de törekvései olykor méltánytalanságokba, történetietlenségekbe is sodorják. Csengery Antal, Eötvösék tanítványa egykorú megállapítását, hogy az Uralkodó eszmék „gyógyszer", Gángó „már-már kultikus olvasat"-nak minősíti. Nos, nem volt az: Eötvös azért sietett műve megalkotásával, mert valóban orvosságot akart nyújtani a forradalom és annak zsarnoki levezetése által megviselt, csüggedt európai (és benne magyar) kortársainak. Fellépni a korlátlan hatalom kialakulása ellen, melynek jobb- és baloldali változatait 1848 óta épp eléggé megismerhette. Félt — nem állt egyedül — a „veres zászlók alatt halállal fenyegető vad csoportok"-tól éppúgy, mint a windischgrätzi-jellacici szoldateszkától, meg akarta akadályozni a társadalom, az állam, a polgárosodás, a keresztény civilizáció felbomlását. Megelőzni az újabb osztályharcot és a parázsló nemzeti-nemzetiségi konfliktusokat. Azért mondom mindezt el, mert e nem gondolati, hanem másfajta kontextus, a történeti Gángónál alig szerepel. A 48-49-es forradalom és a neoabszolutizmus körülményeire még utalás is alig történik, jóllehet Eötvös mind a szakítás, mint az önkényuralom időszakában (és ellenére) írta művét. Gángó Gábor csakugyan joggal mutat rá arra, hogy az I. kötet megalkotásakor még „élt" az olmützi alkotmány. Papiroson. S egy oly tájékozott politikus, mint Eötvös ne tudta volna — ő, a Batthyány-kormány minisztere! —, hogy ami fennáll, az az elnyomás, a szabadságjogok eltiprása? Éppen ezért igazságtalan magatartását azzal minősíteni, hogy lényegében elfogadja az új abszolutizmusok realitását. Épp hogy lényegében nem fogadja el azokat, legfeljebb beletörődik abba, hogy egyelőre nem képes azokon változtatni. Maga Gángó mond saját magának utóbb ellent, amikor találóan hasonlítja össze Eötvös decentralizációelméletét az osztrák Victor von Adrian-Werburg báró javaslataival. Ha Gángó Gábor szerint mindketten — s ez így igaz — a szuverenitás-jogokon kívül mindent kivennének a központi kormányzat hatásköréből, akkor hogyan fogadnák el az új abszolutizmusokat? A szerző úgy látja, hogy erkölcsről az Uralkodó eszmék ben szó sem esik. Alighanem elkerülte figyelmét, hogy Eötvös már az I. kötet bevezetésében arról szól, hogy Platón szerint a törvényhozó fő feladata erényhez és erkölcsi tökélyhez vezetni az embereket, az erkölcstan és az államtudomány mindig rokon tanok maradnak. A II. kötetben pedig arról olvasunk, hogy a kereszténység erkölcstanát az egész művelt világ vallja. Eötvös szónoki kérdése: nem az emberszeretet tanainak kell-e köszönnünk a nyomort enyhítő gondoskodást? S nem a Nouveau christianisme-ra utal vissza az eötvösi reménység, hogy egyszer s talán a nem távoli jövőben a népek között minden különbség el fog enyészni? Nem a keresztény erkölcsből fakad az a bizalma, hogy a jó végül diadalát fogja ülni a földön, hogy tartós jövő csak erkölcsi alapon épülhet? Percig sem tagadom, hogy Eötvös filozófiai művet is írt. Elsősorban azonban politikait, politológiait, a vereségből továbblépőt, iránymutatót, a reformkorból és 1848-ból minél többet átmenteni akaró szellemi gyógyírt, remediumot. Éppen ezért szerintem nem vezet messzire, ha számon kérjük rajta a szakfilozófia fogalmi tisztaságát. Kétségtelen: érveit Eötvös — főként az emigrációban — vette, ahonnan vehette. Azt sem vonom kétségbe, hogy közben nincs tekintettel a „problémahagyományok konfliktusára". Őt