Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - British Envoys to Germany, 1816-1866 (Ism.: Gergely András) I/221
BRITISH ENVOYS TO GERMANY, 1816-1866 Volume III: 1848-1850. Edited by Markus Mösslang, Torsten Riotte and Hagen Schulze. Camden Fifth Series Volume 28. Cambridge, 2006. 486 o. A londoni Német Történeti Intézet rendezi sajtó alá a német területekről Londonba érkező 1816-1866 közötti követjelentéseket. A most megjelent harmadik kötet mindössze három év anyagából publikál. (A negyedik, záró kötet pedig megint másfél évtized irataiból ad majd válogatást.) Hogy az 1848-49-es forradalom esztendeihez a következő, 1850-es évet is hozzákapcsolták, korántsem szerkesztői kényszer eredménye. A jelentések olvasójában valóban az a kép alakul ki, hogy a németországi átalakulás eseményei nem értek véget 1849 közepén (amikor a frankfurti német nemzetgyűlés alkotmányteremtő munkája végleg meghiúsult), hanem — most már a felülkerekedő konzervatív kormányok által sodorgatva a szálakat — az egységtörekvések, a társadalmi és politikai harcok folytatódtak tovább, és csak 1850 végén, az „olmützi punktációkkal", a Német Szövetségre vonatkozó porosz-osztrák nagyhatalmi megegyezéssel nyertek lezárást. Ezzel viszont német földön nem az 1848 előtti hatalmi viszonyok álltak helyre, mivel megszűnt Ausztria itteni vezető szerepe: nemzetközi jogilag is porosz-osztrák hatalmi egyensúly, „dualitás" érvényesült. A visszavonhatatlan társadalmi átalakulás mellett tehát hatalmi átrendeződés is végbement. Mindezt pontosan regisztrálta a brit diplomácia. Azt már nem mondhatjuk, hogy a németországi brit diplomaták a legcsekélyebb mértékben is megpróbálták volna befolyásolni az eseményeket. Nagy-Britannia nyolc követséget tartott fenn a Német Szövetség területén, amelyek közül csak a bécsi volt nagykövetségi rangú. Frankfurtban a német szövetségi gyűlés mellett volt egy követ, illetve folytatólag 1848 tavaszától a nemzetgyűlés mellett egy nemhivatalos megbízott, azután Berlinben, Hamburgban, Hannoverben, Drezdában, Stuttgartban, Münchenben működtek még követek. Vagyis a császárváros mellett a négy királyságban, a frankfurti központban és a kereskedelmi szempontból fontos Hamburgban létesítettek a britek missziót. A követek hosszú szolgálati időt — néha évtizedeket — töltöttek állomáshelyükön, de a legfelső udvari és kormánykörökön kívül szemlátomást nem építettek ki kapcsolatokat a társadalommal; sem a sajtóval, sem az ellenzékkel, sem az akadémiai körökkel. 1848-ban ez a korlátozottság megbosszulta magát, érezhetően nem tudták értelmezni az akkor történteket. Igaz, konzervatív szemléletük sem segítette éppen tisztánlátásukat. A népszuverenitást, akár az általános választójogot is (és minden olyan alkotmányos elemet, amely Angliában nem létezett és „francia" átvételnek volt tekinthető) mereven elutasítottak. Ennek folytán nem tettek különbséget (vagy nem tudtak különbséget tenni) liberálisok, demokraták, radikálisok között. Ha bármilyen tüntetésre került sor, „csőcselékről" beszéltek, leszólták az alakuló, erejüket próbálgató népképviseletek színvonalát. Az uralkodókhoz igazodtak volna, de emberismeretük vagy közelebbi személyes ismeretségük hiányzott ahhoz, hogy a monarchákról megbízható képet közvetítsenek. Nem olvashatunk Ferdinánd osztrák császár uralkodásra való képtelenségéről, IV Frigyes Vilmos porosz király problematikus pszichéjéről, vagy arról, hogy I. Lajos bajor királynak miért volt fontosabb a szeretője, mint a trónja, s miért is mondott le. (Igaz, a kiválogatott jelentések jó része nem titkos minősítésű.) A német egység ügyét kezdettől szkepszissel szemlélték, s ha nem is gondolták valamilyen szorosabb egység kialakítását lehetetlennek, de nem tartották azt valószínűnek. Még leginkább a svájci követként Frankfurtba rendelt megfigyelő, Cowley báró adott esélyt annak, hogy a népszerűtlen, de komoly katonai erővel rendelkező Poroszország és a hatalmilag gyenge, de nagy erkölcsi tekintéllyel rendelkező frankfurti nemzetgyűlés összefog, és valahogyan egységet teremt. Londonban Palmerston külügyminiszter nem volt a német egység ellensége. Jóindulattal figyelte előbb — 1848-ban — a frankfurti erőfeszítéseket, majd — 1849 tavaszától — a porosz politika lépéseit különböző kisnémet uniótervek megvalósítására, sőt támogatta is azokat. De diplomatái már nem! (Persze mindnyájan egyformán ellenezték Schwarzenberg osztrák miniszterei-