Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Regionalnije skoli russzkoj isztoriografli / Regional Schools of Russian Historiography (Ism.: Kurunczi Jenő) VI/1567

helyi pedagógiai főiskolán végzett, a vologdai térség egyházi dokumentumait feltáró és feldolgozó tevékenysége, ill. oktatói munkássága. Szuvorov fedezte fel és publikálta a 16-17. századi vologdai érseki levéltárbeli iratokat. A sorozat 1899-től megjelenő első öt kötetét ő készítette. Nélkülük az I. Péter előtti Észak-Oroszország mindennapjainak tanulmányozása elképzelhetetlen. Ann Kleimola az északi ikonok és a vologdai ikonfestő iskola sorsát követi nyomon tanulmányában. A művek restaurálására és bemutatására a 19-20. sz. fordulóját követően jelentek meg a hatékonyabb szervezetek és kiemelkedő szakemberek. Az 1920-30-as években az ikonok sorsa „tragikusan, de relatíve szerencsésen alakult". 1945 után a restaurálásokat és a művészettörténeti elemzést neves szakemberek folytatták. Rámutattak, hogy a 17. században Vologdának saját ikonfestő iskolája alakult ki és stílusában (pl. az ikonok kompozíciójában, színeiben, a reális ábrázolásban és a folklórral való kapcsolatban) az északi módszer regionális altípusát képviselte. Font Márta tanulmányában a Halics-Volhiniai Rusz historiográfiájáról ad áttekintést. Fontosnak véljük, hogy a 19. sz. végétől előtérbe került a források kritikai feldolgozása, közte országunkat is érintő anyagok bevonásával. A szovjet történetírás az orosz feudalizmust az 1960-as évekig marxista apriori kategóriákkal jellemezte. A neves pétervári történész, I. Ja. Frojanov szakítva a korai orosz feudalizmus-koncepcióval, munkásságában a paradigmaváltást testesítette meg. A mostani ezredfordulón a leginnovatívabb műveket a Halics-Volhiniai Ruszról a lvovi történészek alkották. I. O. Tyumencev írásában a dél-oroszországi kozákság történetéről szóló kutatásokat elemzi. Fontosnak ítéljük a tudományos centrumok és szakembereik bemutatását, valamint a kozákság története öt szakaszának (a 14. sz. végétől napjainkig) jellemzéseit, az etnikai, gazdasági-társadalmi és katonai folyamatok körültekintő vizsgálatával. A szerző a posztszovjet időszakra koordinált, interdiszciplináris regionális kutatásokat javasol. írása végén terjedelmes irodalomjegyzéket találunk. Filippov Szergej az orosz egyházbeli szakadás alapvető interpretációit taglalja. A téma kiváló ismerője öt szellemi, szaktudományos irányzat sajátosságait és fejlődését tárja elénk, az előbbieket megtestesítő személyiségekkel és műveikkel. A 17. századtól előrehaladva a nézetrendszerek a következők: az ún. misszionárius, v. kritikus, a „tévedések teóriája", az osztályharcos, v. demokratikus elmélet, a karakterológiai és a kultúrtörténeti megközelítések. A szerző rámutat, hogy egyes leegyszerűsítő nézetek napjainkig fennmaradtak. Sashalmi Endre írásában a bojár dumának a 17. századi moszkvai hatalmi rendszerben és ideológiában játszott szerepét vizsgálja. Tanácsadásról és nem intézményesített hatalomkorlátozásról beszélhetünk. Az orosz történelem ezen korai Romanov-szakaszában az állami szolgálatban egyesültek az autoriter és a közösségi (szobornije) alapelvek; az előbbi primátusával az uralkodó felől, az államhatalom korlátozására irányuló kompetenciák hiányával pedig a bojárok és a duma részéről. Sisák Gábor a szlavofilizmus historiográfiájának paradox jelenségeivel foglalkozik. Különösen fontos, hogy a 19. sz. közepén szembeállítják az európai és az oroszországi szellemi evolúciót; az előbbit realistábbnak, míg az utóbbit idealistának és spekulatívnak tartva. Később A. N. Pipin megalapozatlanul hozza kapcsolatba a szlavofilokat a „hivatalos népiességgel", a szovjet korszakban pedig Plehanov nyomán az egyoldalú osztály-megközelítések uralják a történetírást az 1980-as évekig. Bodnár Erzsébet A keleti kérdés tanulmányozása és a Balkán az oroszországi történettudományban címmel írt tanulmányt a kötetbe. A szerző az Oszmán Birodalom bukásával, a balkáni népek szabadságharcával és a nagyhatalmak beavatkozó lépéseivel kapcsolatos orosz politikára fókuszál írásában. A polgári történészek közül elemzi Sz. M. Szolovjov és Sz. Sz. Tatiscsev álláspontját. A szovjet történetírás egyoldalúságait az 1960-as évektől váltották fel a differenciáltabb megközelítéseket. Az utóbbi évtizedekben primér külügyi források alapján kezdték vizsgálni a keleti kérdést és a balkáni orosz politikát. Kurunczi Jenő írásában zemsztvostatisztikák alapján elemzi a regionalitást és a gazdasági-társadalmi viszonyok változását az 1861 és 1914 közötti oroszországi parasztgazdaságokban. A. V Pesehonovnak a kalugai, F. A. Scserbinának pedig a voronyezsi kormányzóságban a parasztporták költségvetéséről az 1880-90-es években végzett felmérései és más adatok alapján képet kaphatunk a különböző munkák arányáról, a gazdasági és társadalmi gradációról és az 1914 előtti felemás oroszországi agrárfejlődés regionális sajátosságairól. Bebesi György tanulmányában a konzervativizmus és a szélsőjobboldali mozgalom történetét elemzi a társadalmi rendszerváltozás utáni oroszországi historiográfiában. Megállapítja, hogy 1991 után először a 20. sz. eleji forrásokat adták i. Az olykor politikai célzatú feldolgozásokat hamarosan követték, főleg a Rosszpen és a Terra Kiadóknál, a levéltári anyagokon alapuló, új szemléletű monográfiák. Ilyenek jelentek meg a jobboldali pártokról, programjaikról, vezetőikről, a konzervativizmusról, az Állami Dumák pártfrakcióiról, a konzervativizmus és a nacionalizmus