Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei. I. kötet. 1956. november 8. - 1957. március 26., II. kötet. 1957. április 1. - 1957. május 27. (Ism.: Feitl István) VI/1558

zékelni, hogy az értelmiség bármilyen formájú befolyásolásában érdemben tudna részt venni. Január második felében nincs ott a testületi ülésen, nem is választják be a Budapesti Értelmiségi Bizottságba és ez mindenképp üzenet értékű. Az Ideiglenes Központi Bizottság február 26-i ülése aztán fordulatot indít el nemcsak Aczél, hanem az egész budapesti pártvezetőség magatartásában. Ismeretes, hogy ezen az ülésen kényszerítik a „mérsékelteket", Köböl Józsefet, Gyenes Andrást, Fehér Lajost, Orbán Lászlót, Nógrádi Sándort és Aczélt visszavonulásra. Itt vissza kell térni a recenzió elején említett kötet-dramaturgiára. A jegyzőkönyvek és a mellékletek együttes olvasatából világosan érzékelhetővé válik a kijózanodás folyamata. Márciusra kiáltóvá növekszik az országos és budapesti pártszervezés teljesítménye közötti olló. Az MDP tagságának csak a 16,7%-ánál tartanak, míg országosan a 26,7%-ánál. A legfontosabb üzemekben a régi kb. 36% helyett a taglétszám 4,8%-on áll. A politikai eszközökkel való operálás csődöt mond. A kemény vonal most már gyorsan teret nyer. Egyszer csak azt látjuk, hogy az IIB a színházi értelmiség megregulázását követeli, március 26-án a gyárak vezetésének és a munkástanácsoknak a „megtisztítása" kerül terítékre. A fordulatban fontos szerepet játszik március 15-e, a kemény rendőri, karhatalmi intézkedések teljes sikere is. A párt országos vezetői ezt követően úgy érzik, az ellenség le van győzve, most ők következnek. Budapesttel szemben megjelenik egy különleges elvárás. Május elseje, a felvonulás és nagygyűlés megszervezése és lebonyolítása. Ezt vizsgaként fogja fel mindenki. Még csak nem is szigorlatként, hanem szinte államvizsgaként. Itt lép a képbe Marosán György, Kádár János mögött a vezetésben a második ember, a vezérkar legjobb debattere, aki visszaemlékezése szerint maga jut arra az elhatározásra, hogy eljött a tömegdemonstrációk ideje. Ha a kötet nem közölné a március 25-ei kerületi elnöki értekezlet jegyzőkönyvét ez a nem kis jelentőségű személyes fellépés nemcsak hiányozna, de érthetetlenné is tenné a dolgok további alakulását. Ez a jegyzőkönyv pontosasan érzékelteti, ahogy Marosán a maga energikus és sodró fellépésével szinte magával ragadja, felrázza az apparátust. A március 29-i nagygyűlések nem várt sikert hoznak. A Köztársaság téren, ahol ő volt a szónok, becslések szerint 50 ezres tömeg gyűlt össze. Budapest jelentősége meghatványozódik. A központi titkárság április elején 37 főről 85 főre emeli a fővárosban függetleníthető pártemberek létszámát. Az üzemek további 100 főt kapnak. Kádár hivatalosan is felkéri Marosánt, hogy vegye át a budapesti pártszervezet vezetését. Április nem is telt el másból, mint a május elsejei tömegdemonstráció előkészítésével és a taglétszám, elsősorban a fizikai munkás létszám minden eszközzel való növelésével. Április 29-én egy kibővített pártbizottsági ülésen Marosán György hivatalosan is a budapesti pártszervezet élére kerül. Nagy kár, hogy ennek az ülésnek a jegyzőkönyve hiányzik. A bevezető finom eufemizmussal közli: az nem került levéltári őrizetbe. A jegyzőkönyvi anyag sodróbbá válik. Az események felgyorsulnak. A tagfelvételi akciót a gyárak vezető gárdájának politikai felülvizsgálatával és a pártszervezésbe való bevonásával társítják, megnyílik az út a régiek beléptetése előtt. Megkezdődik a budapesti pedagógusok, főleg az iskolák igazgatóinak és igazgató helyetteseinek politikai felülvizsgálata, a közép- és általános iskolákban a politikailag megbízható vezetés kiépítése. Május elsejét követően Marosán azonban még mindig nem elégedett a teljesítménnyel és a fővárosi és az országos pártértekezletre még nagyobb eredményeket akar felmutatni. A május végi, júniusi jegyzőkönyvek egy határozott, kemény vonalvezetést mutatnak. Be a nagyüzemekbe, az igazgatóknak és a fehérgallérosoknak nincs más választásuk, vagy segítik a párthatalom és pártszervezés folyamatát, vagy nézhetnek más állás után. A budapesti és a kerületi pártvezetőségek közvetlen irányításával zajlik ez az offenzíva. A harminc legnagyobb üzem mellett a rendőrség kötelékei és a legfontosabb közhivatalok kerülnek elsőnek terítékre. A pártértekezlet utánra marad: a kisebb gyárak jó része, a kulturális intézmények, az MTA, az ügyészség, a rádió, és eredetileg a tanácsok. A Marosán által vezetett Ideiglenes Intéző Bizottság, apparátus és a kerületi titkárok heti rendszerességgel összehívott csapata egyre egységesebb, beleértve Aczél Györgyöt is. Ezt csak a tisztújítás szele kuszálja össze. A revizionizmus elleni általános hangulatkeltés felbőszíti a félreállítottakat: megkezdődik a pozíciókért való kemény és intrikával teli küzdelem. A pártértekezlettel azonban ez le is lezárul. Az újjászervezetés, akár országos szinten itt is erőteljes restaurációval halad előre, majd tovább. Talán nem kell minden hozzászólást és előterjesztést végigolvasni, hogy a jegyzőkönyvek dramaturgiája, az események sodrásiránya magával ragadjon minket. A dátumokra pillantva nyomban látjuk, hogy Marosán György valóban ragaszkodott az egyre inkább titkárinak nevezett kerületi elnöki értekezletek rendszerességéhez. A négy utolsó: április 23., május 6, 13. és 27. A kötetnek ez a befejező szakasza mutatja még szembeötlőbben,