Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fülöp Mihály - Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Iratok a magyar-román kapcsolatokról (1948-1955) (Ism.: L. Balogh Béni) VI/1554

mán elvtársaitól (22. sz. dokumentum). Gerő azt fejtegette, Budapesten nem lehetnek „közömbösek az iránt, hogy milyen helyzetben van a magyar lakosság Romániában". Rákosi még tovább ment, és leszögezte: „különösképpen foglalkoznunk kell az idegenben élő magyarok problémájával". Főleg azt a román politikai törekvést sérelmezték igen erősen, amely (kulturálisan, de a határzár révén ténylegesen is) az erdélyi magyarság Magyarországtól való minél teljesebb elszigetelésére irányult. Gerő nem helyeselte azt a román álláspontot, amely szerint „csak egyetlen kultúra létezik, nevezetesen a szocialista". Gheorghe Gheorghiu-Dej-t, az RMP főtitkárát és társait ezért arról próbálta meggyőzni, hogy „egy más ország kultúráját terjeszteni, a saját ország kultúrájának gazdagítását jelenti". „Mint ahogyan az sem volna káros — tette hozzá később nem kevés éllel —, ha a román elvtársak olvasnák a magyar irodalmat." A magyar pártvezetők persze azt sem felejtették el kihangsúlyozni, hogy a „népi demokráciák" közül a román az, amely a legjobban bánik a magyarsággal - s ez bizonyos mértékig igaz volt. A hat évvel későbbi, fentebb már említett, Bodnára§sal való 1955-ös találkozón — a kötetben közölt román jegyzőkönyv (78. sz. dokumentum) tanúsága szerint — a legfeltűnőbb talán a bukaresti delegáció mindvégig éles, támadó hangneme, illetve a magyar tárgyalóküldöttség defenzív, engedékeny stílusa volt. Rákosi elismerte: az erdélyi magyarság kérdése a Román Népköztársaság belügye, és mindössze azt a kritikai megjegyzést engedte meg magának, hogy a magyar írók (pl. Móricz Zsigmond) Erdély iránt megnyilvánuló érdeklődését jogosnak tartja. Bodnára§ ezzel szemben még azt is Rákosi fejéhez vágta, hogy a román küldöttséget milyen kellemetlenül érte egy fogadáson, hogy a magyar pártfőtitkár a tokaji borral teli poharát Vorosilov marsall egészségére emelve, állítólag a következőket mondta: „ez tokaji bor. A románok — mert szeretik a bort — el akarták foglalni, és annektálni Tokaj vidékét is." Rákosi 1949-es és 1954-es kiállása a magyar nemzeti érdekek védelmében persze nem azt jelenti, hogy feladta volna kommunista meggyőződését, internacionalista elveit. Inkább azt, hogy felismerte: sokat árt hatalmi bázisának, ha „panaszok százait meg ezreit" kapja amiatt, mert lehetetlen beutazási vízumot szerezni Romániába, s „ha a helybeli kommunisták is érzik, hogy rosszabb, mint azelőtt volt". „Ezek az emberek nagyon magyarok, akár a határ egyik, akár a másik oldalán élnek" - magyarázta román tárgyalópartnereinek 1949-ben. A romániai magyarság „szellemének megjavítására" irányuló javaslatait azzal indokolta, hogy „a soviniszta agitáció ne tudjon itt beakaszkodni", hiszen „ez a mi részünkről nem filantrópia, nem jótékonyság, mert nekünk ugyanolyan érdekünk, hogy a romániai magyarok között ne soviniszták legyenek, hanem kommunisták". Ha a magyar pártvezetés „teljesíthető" kívánságait végrehajtanák, nagyon kevés agitációs alapja maradna az erdélyi magyar sovinizmusnak - győzködte Rákosi a vendéglátóit. A történelem fintorának is tekinthető, hogy a „vasfüggönyt" éppen annak a Petru Grozának a miniszterelnöksége idején eresztette le a román vezetés, akinek a szeme előtt 1945-ben még a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő egységes blokk, egy román-magyar államszövetség terve lebegett, ahol eltűnnének a vámhatárok, és egységes valutát vezetnének be. Egyes korabeli vélemények szerint (45. sz. dokumentum) Groza ilyen irányú ötletei hirtelen jöttek és meggondolatlanok voltak. Juhász Lajos, a Magyar Népi Szövetség (MNSz) vezetője 1951-ben elmesélte a bukaresti magyar követnek: 1946-ban Grozát vidéki körutazása során azzal rohanták meg a magyarok, hogy mikor lehet Magyarországra utazni, ő pedig „meggondolatlanul azt mondotta, hogy ne nyugtalankodjanak ez miatt, hogy a határokat hamarosan úgyis el fogják törölni, megcsináljuk a szocializmust és akkor a határokra nem lesz szükség. Az illetékes szerveknek az volt a véleménye, hogy Groza megbolondult és hogy vigyázni kell rá." Állítólag Kacsó Sándort, az MNSZ későbbi elnökét küldték le vidékre, hogy „ezt a zűrzavart lokalizálja". Nem tudjuk, valóban így volt-e, az viszont feltételezhető, hogy Groza — legalábbis kezdetben — őszintén hitt tervei megvalósíthatóságában. Annak a korabeli szóbeszédnek ellenben, amely szerint Groza azon lett volna, hogy Erdélyt Magyarországnak juttassa, nincs valós történelmi alapja. Három erdélyi magyar vezető 1955-ös tárgyalásán (80. sz. dokumentum) többször is elhangzott: Groza megemlítette Márton Áron püspöknek, hogy „ő odaadná Erdélyt Magyarországnak, de sok román él itt". Egy másik változat szerint azt mondta a püspöknek, „ha Magyarország nem lenne olyan messze, könnyebben odaadta volna Erdélyt [talán: Székelyföldet? - L. B. 5.]". Ezzel szemben tudjuk: Groza román hazafiként érzett és cselekedett. Ezt bizonyítja a Szuszajkov szovjet tábornoknak tett 1947. május 7-i kijelentése is. Eszerint a nemrég befejeződött magyarországi látogatásának egyik fő célja az volt, hogy „a magyarok önként elismerjék, az erdélyi kérdés véglegesen le lett zárva, és ezt el is értük". (Iratok a magyar-szovjet kapcsolatok történetéhez 1944. október-1948. június. Dokumentumok. Szerk. Vida István. Budapest, 2005, Gondolat Kiadó, 264-265. o.)