Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
A 18. század második felétől a 48-as forradalom leveréséig tartó korszak történészei — noha a korabeli nacionalizmus mintegy külön kiemelése a társadalmi gondolkodás egészéből tudományos szempontból persze nem volt indokolt — sokkal reálisabban és tudományos szempontból nagyrészt elfogadhatóan foglalkoztak a nemzeti problémával. Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy könnyebb dolguk is volt, mert az ő korszakukban a nacionalizmus, a 48-as nemzetiségi problémákon kívül, mindenki által elfogadottan igen pozitív szerepet játszott. A 16-17. század történeténél más volt a helyzet: mivel itt Molnár Erik „megfellebbezhetetlen" véleménye ismert volt, ezt az előadóknak többé-kevésbé tekintetbe kellett venniük. Emellett a korszak „szabadságharcainak" az értékelése nemcsak bonyolult, hanem valóban vitatható, s mindenesetre komoly kutatásokat igénylő tudományos feladat volt. Ennek a téma előadói akkor még csak részben tudtak megfelelni, bár láthatóan nem fogadták el teljesen Molnár Erik véleményét. Bizonyos megszorításokkal — mondta például Makkai László — „beszélhetünk a rendi szabadságharcok nemzeti vonásairól", mint ahogy a mezővárosi parasztpolgárság prédikátorok által befolyásolt nacionalizmusát „a nemzetté válás előtörténetének csírajelenségei közé kell sorolnunk".7 4 Szembetűnő volt, hogy az 1867 előtti nacionalizmusokat a hozzászólók nem kritizálták, hanem elemezték. Az 1959. őszi párthatározat ankétjával szinte egy időben, Molnár Erik már erőteljesen készült a vita megindítására. Alkalmat adott erre az Akadémia 1960. áprilisi kezdeményezése: a különböző tudományágak vezetői számoljanak be tudományuk tíz éves fejlődéséről. Molnár előadásában7 5 az utolsó tíz évet több szakaszra osztotta. Az 1953-tól 1956 novemberéig tartó időszakról azt állapította meg, hogy a történettudományban „megindult a felismert hibák kijavítása, de bizonytalankodva, felemás módon, ellentmondásokkal és visszaesésekkel. Ebben nagy része volt a revizionizmusnak, amely ebben az időben ütötte fel fejét". A fő hibát abban jelölte meg, hogy ebben az időben a 16-18. század függetlenségi harcait annyira előtérbe állították, hogy a történetírás sok vonatkozásban „a nacionalista kuruc" felfogás vonalára került, háttérbe szorítva az osztályviszonyok, a nemzetiségi kérdés bemutatását. Ez elősegítette, hogy tovább éljen a régi magyar nacionalista nézetek egy része. Megerősödött a provincializmus, a „magyar glóbusz" szűkös szemlélete, visszaszorult a történeti fejleményeknek a nemzetközi haladás szempontjából való értékelése. A történetírás nem foglalkozott jentőségükhöz mérten az 1918-19-es forradalmakkal, s a Tanácsköztársasággal. A revizionizmus — vagyis a Nagy Imre-irányzat — arra törekedett, hogy „a történész egységfront jelszavának leple alatt a marxizmust történettudományi vezető szerepéből kiszorítsa", a pártosság követelményétől eltántorítsa.7 6 Amint látható, Molnár már megtért a kádárizmushoz, azokat a pontokat emelve ki, amelyekkel a leginkább értett egyet. Az új szakaszban, az „ellenforradalom" után — folytatta Molnár — a történetírás hozzálátott „a revizionizmus legnyíltabban jelentkező egyik összete-74 Uo. 312, 313. 75 Molnár Erik: A magyar történetírás fejlődése az elmúlt évtizedben. Századok, 1960/1-3. 45-58. 76 Uo. idézetek a 46. és 54. oldalról.
