Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
rekvése: amennyire lehet, el kell hallgatni, hogy a munkásság nagyobb csoportjai aktívan rész vettek a forradalomban. (Jellemző, hogy a párt egyik szerve által 1958 elején az üzemi munkásság körében végzett széles körű „szociológiai" kutatás eredményeinek nemcsak a közlését tiltotta meg, hanem a jelentés egész szövegét véglegesen félretétette.)6 1 Kádár harmadik törekvése — az első kettőnél egy kicsit rejtettebben — az volt, hogy a több szempontból új, a „személyi kultuszt" elvető, a „hibákat" kijavító politika meghirdetése mellett, meg kell őrizni az 50-es évek első felével való folytonosságot is. Ezért kelt ki élesen azok ellen, akik gyökeres szakítást hirdettek a múlttal, s ezért utasította el Molnár „Rákosi-rendszert" emlegető álláspontját. Molnár tehát sok fontos kérdésben szembekerült a kádári vezetéssel. De nagyon szerette volna, ha Táncsics-körbeli előadását, akár a szöveg némi módosítása árán is, megjelentethetné. Ezért végzett — ahogy a némileg későbbi variánsok szövege bizonyítja — több „finomítást" a szövegen: elhagyta a Rákosi érát külön rendszernek nevező kifejezéseket, s a munkásság forradalmi részvételét kevésbé emelte ki stb.6 2 De az előadás így sem jelenhetett meg sehol. Fő mondanivalójához Molnár egy ideig ragaszkodott is, s összekötötte azt a Kádár-vonal ellen 1957-ben többször is fellépő Révai József bírálatával. Hogy nagyobb ügy végül is nem lett belőle, azzal magyarázható, hogy Molnár fellépése bizonyos szempontból nem jött oly rosszul Kádárnak; kifelé és belső „baloldalának" (Biszku Bélának, Komócsin Zoltánnak s az ezekben a kérdésekben náluk is „balosabb" Marosánnak) üzenve Molnár bírálatával saját „középutas" vonalvezetése helyességét támaszthatta alá. Ne feledjük, hogy akkor Rákosi még párttag volt, még nem egészen dőlt el, hogy a szovjet vezetők milyen politikát igényelnek. Persze nem volna helyes Molnár akkori fellépését túlbecsülni. Nem volt más, mint amire már mások, így Szabó Miklós is, rámutattak: utóvédharcos kísérlet egy kevésbé kemény, a „proletárdiktatúrát" demokratikusabb módszerekkel fenntartandó politika, s a forradalomban részt vett (persze főszerepet nem játszott) személyek pártba való visszavétele érdekében. Mindenesetre a történtek — legalábbis azok körében, akikhez a hír eljutott — növelték a „demokratizálás" mellett kiálló Molnár presztízsét, részben azzal is, hogy csakhamar kiderült: komoly politikai funkciót már nem kap. Nem választották be többé a Központi Bizottságba, 1957 elején azt is elutasították, hogy a Társadalmi Szemle szerkesztője legyen. A Történettudományi Intézet igazgatója és parlamenti képviselő maradt, egyetlen megbízatása ezen kívül a Magyar-Kínai Társaság elnöki pozíciója volt. Molnár egyébként — részben ,jobbos", részben balos fenntartásait magában megőrizve — „hivatalosan" csakhamar elfogadta a párt vonalát, s visszaépült a Kádár-rendszerbe. Elősegítette ezt az a körülmény, hogy maradt egy téma, amiben egyetértettek: a forradalom utáni viszonyok között a közvetlen veszély a nacionalizmus. mivel a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságnak legutóbbi ülése „aktív, erős támadás volt a magyar kérdésben [...] A Nagy Imre ügy valamikor még nagy kérdés lehet." 61 Kádár pl. még 1958 őszén is a KB ülésen élesen kikelt az ellen, hogy a munkásosztálynak akár egy kis része is részt vett volna a forradalomban. MOL, 288.f, 4/19. ő. e. 106-107. p. 62 L. Molnár előadásának egyik módosított variánsát: MTAK, Ms. 4364/27/1.
