Századok – 2008
MŰHELY - Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája VI/1483
zódni, mert ekkor „a függetlenségi és centralizációs törekvéseket két ellentétes erő, a feudális szabadságharcos párt és a Habsburg-abszolutizmus képviseli". Túl kell lépni — folytatta — a kuruc-labanc ellentéteken, de ez nem könnyű feladat, mert nálunk „a függetlenségi törekvést olyan feudális réteg képviseli, amely nem az angol »új nemességhez«, hanem a lengyel slachtához hasonlít, s ezért az ország polgári fejlődését veszélyezteti. A centralizációs törekvések mögött pedig az a Habsburg-abszolutizmus áll, amely [..Ja reakciós ellenreformáció erőire támaszkodik, de ugyanakkor a mindennél fenyegetőbb török veszedelemmel szemben [...] mégis az erők tömörítőjének szerepét tölti be." A 60-as évek vitáit idézi az a Molnár által már itt fölvetett szempont is, hogy a múlt hibája az objektivista magatartás volt, s ezt tekinthetjük akkor látszólagos önbírálatnak is. „Ma viszont a hamis aktualizálással vagy modernizálással találkozunk, azzal, hogy a jelent visszavetítjük a múltba, a múltat erőszakoltan is összekapcsoljuk a jelen feladataival". Más helyütt arra utalt, hogy sokan hajlamosak arra, hogy a korábbi évszázadok történéseit 1848-as színűre fessék, amikor — tehetjük hozzá — a függetlenségért és a polgárosodásért folytatott harc egymással összefonódott.4 5 Ugyanebben az időben Mód Aladár a kurucos kommunista felfogást emelte ki, Andics pedig 48-ra vonatkozóan a nép szerepét igyekezett hangsúlyozni a belső ellenség elleni harcban. Az 1950. eleji vita és a súlyos elmarasztás után Molnár Erik újra elsősorban az őstörténethez fordult vissza, s mint új forrást, a szovjet archeológia újabb eredményeit tanulmányozta. Ez az elmélyülés nem volt indokolatlan: a háború utáni években — szemben a történetírással — a szovjet archeológia jelentős munkát végzett, rendkívül sok ásatást folytatott, s addig nem ismert ázsiai kultúrák egész sorát tárta fel. De ami mindebből Molnárban leszűrődött, nem bizonyult igazán termékenynek. 1953-ban, mint ismeretes, Molnár új magyar őstörténeti könyvvel jelentkezett,4 6 mely felfogását túlnyomórészt a szovjet archeológia műveire igyekezett építeni. A könyv meglepő újdonsággal szolgált: szinte gyökeresen meg akarta változtatni a finnugor őshazáról, a finnugor ősnyelvről, a finnugor népek szétválásának lefolyásáról szóló, a magyar őstörténészek és a nyelvészek jól kimunkált, megalapozott, de persze nem minden időszakra vonatkozóan végleges felfogását. A mű, amely — egyebek mellett — a finnugor őshazát néhány ezer kilométerrel keletebbre, a kínai terület közelébe helyezte, rendkívül éles kritikákat váltott ki az őstörténészek és különösen a nyelvtudomány körében.4 7 A bírálatok persze azt is tartalmazták, hogy noha Molnár több szovjet művet említ jegyzeteiben, nem állapítható meg, hogy milyen konkrét kutatásokra építi új felfogását. 1953 vége felé — már jóval Sztálin halála után voltunk — maga Zsirai Miklós professzor, aki méghozzá párttag is 45 Az idézeteket 1. Molnár Erik: A magyar történetírás a felszabadulás óta; eredményei, hiányosságai és legsürgősebb feladatai. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, 1952, I. köt. 3-4. sz. 23-24. 46 Molnár Erik: A magyar nép őstörténete. Budapest, Szikra, 1953. 47 A legjelentősebb vita a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1953. december 1-jei vitaülésén zajlott. Szövegét közli: A magyar őstörténet kérdései. Magyar Nyelvtudományi Társaság vitaülése, 1953. december 1. Budapest, Akadémiai, 1955. (Nyelvtudományi Értekezések 5.)
