Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Források Esze Tamás kuruc brigadéros életéhez és Tarpa Rákóczi-kori történetéhez. Első kötet: 1694-1706 (Ism.: Glück László) V/1298

nem véletlen, hogy e megállapítást épp a Rákóczi-szabadságharc kutatója tartotta fontosnak leszögezni. Aligha van ugyanis koraújkori történelmünknek olyan területe, mely annyira bőségesen szolgáltatna csábító alkalmat az említett két hiba mindegyikére, mint a Habsburg-magyar viszony, azon belül is kitüntetetten a 17. század utolsó harmadának és a 18. század elejének dinasztiaellenes mozgalmai. A korszak művelőinek figyelme a múlt helyes értékelése szempontjából nem éppen kedvező időszakban, az 1950-es években fordult nagyobb mértékben Esze Tamás, a Rákóczi-szabadságharcot közvetlenül megelőző mozgalmak egyik vezető alakja, később a szabadságharc egyik főtisztje felé. A közrendű tarpai családból származó Esze az 1690-es évek közepétől főként Felső-Magyarországon időről időre fellángoló, a magasabb rendi állású vezetők hiányával jellemezhető Habsburg-ellenes megmozdulások egyik főszereplőjeként tűnik fel. Életének erről a szakaszáról azonban meglehetősen keveset tudunk. Pályájának azon pontja, amikor a leginkább kiemelkedő egyéni szerepét játszotta, az 1703-as tiszaháti felkelés, a Rákóczi-szabadságharc közvetlen előzménye. Ennek többedmagával vezetője volt, s — a kutatás által elfogadott feltevés szerint — elsősorban neki köszönhető, hogy a felkelők nem Thökölyt vagy Petrőczyt, hanem Rákóczi Ferencet hívták be. Erről a felkelésről joggal állapítja meg a most ismertetett kiadvány bevezetőjében Mészáros Kálmán, hogy nélküle aligha bontakozott volna ki a szabadságharc. Rákóczi Eszét még Brezánban gyalogezredessé (első megfogalmazásban a gyalogos rend főkapitányává) nevezte ki, s innentől valóban nagy kitartással, ezredét egy alkalommal a felbomlás széléről visszahozva küzdötte végig a szabadságharc számos nevezetes hadieseményét egészen 1708-as, tisztázatlan körülmények közötti haláláig. Alakját az 1950-es évek történetírása egy jól körülhatárolható vonatkozásban emelte ki kor- és harcostársai közül. Az akkori történetírás ugyanis — a pártállami kultúrpolitika közvetlen hatására — közismert módon igyekezett bizonyítani a parasztság részvételét az előzőleg „haladónak" minősített későközépkori és koraújkori országos politikai eseményekben, köztük a 17. század utolsó harmada és a 18. század eleje kuruc küzdelmeiben. Ahogy Benczédi László fogalmaz, a „néptömegek aktív történelemformáló erejét hangsúlyoztuk, részvételükkel igyekeztünk alátámasztani a Habsburg-ellenes mozgalmak haladójellegét". A kor múltba visszavetített politikai ideálja a rendi társadalom kiváltságos és nem kiváltságos rétegei közötti (vagyis a rendi keretektől független) Habsburg-ellenes „nemzeti összefogás" volt. Az eme felfogás mentén átszűrt történelem tipikus figurája a „rendi korlátokon túlemelkedő" főúr és az országos függetlenségi célokért tudatosan küzdő paraszt volt. A történész Esze Tamás ez utóbbiakból, az általa népi kurucságnak nevezett rétegből (a „hátibőrösökből") egyenesen egy „igazibb" kurucság ethoszát kívánta megalkotni, kimondottan szembehelyezve őket a nemesi kurucsággal, a „prémesekkel". A kuruc Esze Tamás pedig a népi kurucság legfőbb reprezentánsaként nyerte el kiemelt helyét a Rákóczi-szabadságharc koráról írt történelemben. Személyével a forráskutatás szintjén is mindenekelőtt a hasonnevű történész foglalkozott. Az Eszéről készített életrajzi monográfiájának Köpeczi Béla által rövidített változata (kettejük társzerzőségével) 1952-ben, három fejezete (a Tarpa mezőváros 17. századi történetét, Esze életének a Rákóczi-szabadságharc kitörése előtti szakaszát és a jobbágykérdés szabadságharc alatti alakulását tárgyaló) pedig teljesebb terjedelemben 1966-ban egy különálló kötetben jelent meg. A történész Esze mai szemmel is alapos, kiterjedt anyaggyűjtést végzett. Mindkét kismonográfia azonban — és több más, a kérdést érintő publikáció is — hivatkozások nélkül jelent meg. Amint azt Mészáros Kálmán a jelen forráskiadvány bevezetőjében megállapítja, a kor történetírása nem csupán, sőt a mai szakkutatók szempontjából nézve adott esetben nem is elsődlegesen ideológiai torzulásaival, hanem az ismeretteijesztő műfaj közművelődési (propaganda-) szempontokon alapuló előnyben részesítésével maradt el a megfelelő szakmai követelményektől. Valóban, az akkori kultúrpolitika, történetszemlélet által felkarolt területeken több esetben azt a sajátos jelenséget tapasztalhatjuk, hogy egy adott kérdés legalapvetőbb, új forrásfeltáráson alapuló szakirodalma mindmáig valamely jegyzeteletlen ismeretterjesztő kiadvány (így állunk például az 1697-es hegyaljai felkeléssel is). Ilyen körülmények közt aligha lehet szerencsésebb módon felvenni a kutatás fonalát, mint a források újbóli felkutatásával és kiadásával. Már csak azért is, mert egy mindkét irányú egyoldalúságtól fenyegetett kérdésben ez biztosíthatja leginkább a múlt tényszerű feltárását. Mészáros Kálmán most az Esze Tamás személyére, az általa irányított ezredre, valamint Tarpa mezőváros szabadságharc alatti történetére vonatkozó okmányok közzétételére vállalkozott két kötetben. Erre Esze halálának 300. évfordulóján a vajai Vay Ádám Múzeum Baráti Körének közismert for-