Századok – 2008
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bariska István: A Szent Koronáért elzálogosított Nyugat-Magyarország 1447-1647. (Ism.: Bagi Zoltán) V/1293
A szerző mindenekelőtt áttekinti, hogy az osztrák és a magyar történetírás hogyan vélekedett ennek a nyugat-dunántúli régiónak a 15-17. századi történetéről. Megállapításai közül kettőt emelnék ki. Egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a Burgenlandi Tartományi Levéltárban és Könyvtárban 1954-től kezdődően intenzív kutatás folyt az úgynevezett elzálogosított uradalmak történetével kapcsolatban. Nem meglepő tehát, hogy a téma irodalma döntően német nyelvű. Másrészt Bariska István megállapítja, hogy mind az osztrák, mind a magyar történetírás erősen átpolitizálva adta közre kutatási eredményeit. Az osztrák fél a nyugat-magyarországi zálogbirtokok és a trianoni békeszerződés után létrejött új osztrák tartomány, Burgenland között a meglehetősen vitatható jogfolytonosságot hangsúlyozta. Míg a békeszerződés sokkjától magát függetleníteni nem tudó magyar történetírás igyekezett mindezt cáfolni. A szerző kiemeli, hogy tárgyilagos és nem mellesleg korszerű értelmezését a témának a két fél együttműködése hozta és hozza meg. A nyugat-magyarországi Habsburg-zálogterület létrejötte három 15. századi eseményhez köthető: az 1447. évi regedei (radkersburgi) fegyverszünethez, az 1463. évi soproni, valamint az 1491-ben kötött pozsonyi békeszerződéshez. Az okmányokban a záloghelyek száma különböző volt. A pozsonyi békében a szerződő felek összesen hét zálogba adandó várat, uradalmat és mezővárost soroltak fel: Szarvkőt, Kismartont, Fraknót, Kaboldot, Borostyánkőt, Kőszeget és Rohoncot. Utóbbi azonban legkésőbb 1502-ben véglegesen kikerült a zálogbirtokok közül, míg 1626-ban gróf Esterházy Miklós Kaboldot és Fraknót váltotta meg. így az 1647. évi visszacsatoláskor a magyar országgyűlési törvénycikk már csak Kismartont, Szarvkőt, Borostyánkőt és Kőszeget említhette meg. A pozsonyi békében rögzített zálogbirtokokat az állandó pénzhiánnyal küzdő Habsburg adminisztráció alsó-ausztriai, stájer, sváb és ritkábban magyar nemeseknek — köztük olyan, a magyar történelemben jelentős szerepet játszó és egymással is rokoni kapcsolatban lévő családok tagjainak, mint az Esterházyak, Batthyányk, Hardeggek, Teufelek, Teuffenbachok, Choronok, Széchyek, Erdődyek — tovább zálogosította (azaz alzálogba adta). Bariska István négy, a nyugat-magyarországi régió történelme szempontjából meghatározó sajátosságot mutat be a zálogba adásokkal kapcsolatosan. A térség már a 15. század végére osztrák-stájer befolyás alá került, hiszen a már III. Frigyes kezében összpontosult a Lipót-ágtól megörökölt zálogvagyon lehetővé tette, hogy az általa kiválasztott zsoldosvezérekre, várkapitányokra és birtokkezelőkre (hivatalnokokra) ráterhelhette a birtokadminisztráció teljes gondját. Ami amellett, hogy költségmegtakarítással járt, még azonnali készpénzt is biztosított a számára. Mindez azzal járt együtt, hogy 1491 után a zálogolt uradalmak, várak és mezővárosok az I. Miksa császár idején létrehozott tartományi kormányszervek felügyelete alá kerültek. Az elzálogosítás jelentősége abban állt, hogy a zálogbirtok a zálogos kezelésében akár tényleges birtokká is válhatott, hiszen a Habsburg-kormányzat állandó anyagi gondjai nem mindig tették lehetővé, hogy ezeket visszaváltsa. Az örökíthető zálogolt uradalmak esetében az örököstől nem vonták be a záloglevelet, hanem más feltételekkel megújították. Ebben az esetben azonban létezett egy komoly eltérés a magyar és az osztrák zálogrendszerben. Amennyiben ugyanis valaki visszaélt jogaival, akkor számítani kellett az Alsó-ausztriai Kamara vizsgálatára és büntetésére. Ezért található viszonylag kevés magyar nemes család a zálogbirtokosok lajstromában. A szerző meghatározza az elzálogosítás mértékét, illetve egy táblázat segítségével érzékelteti, hogy szemben a nem elzálogosított nyugat-magyarországi uradalmakkal és birtokokkal itt nem alakultak ki hatalmas birtokkomplexumok. A zálogbirtokok kezelésében azonban nem csupán az Alsó-ausztriai Kamara, hanem a rendi szervek is részt kaptak (kormányzási, törvénykezési és pénzügyekben), és az egyes uradalmak felügyeletére bizottságokat küldtek ki. Az alsó-ausztriai tartományi gyűlés befolyása az adójóváhagyásnál érvényesült leginkább, hiszen azok a zálogbirtokosok, akiknek neve nem szerepelt a rendi adókönyvben (Gültbuch), azokkal szemben kemény eszközökkel léphettek fel. Másrészt befolyásukat tovább növelte, hogy a tartományfejedelmi jogon szedett adókat, mint az italfogyasztási adót (Zapfenmaß) bérbe vették a zálogterületen is. A katonaállítást és a mustrahelyek kijelölését tekintve pedig a hét magyar uradalom, mezőváros és vár a délkeleti kerülethez (Viertel unter dem Wienerwald) tartozott. A szerző kitér Kőszeg és Kismarton mezővárosok és a hozzájuk tartozó uradalmak konfliktusára. Végigköveti a két település fejlődésének fázisait mind a magyar, mind az osztrák uralom időszakában. Bemutatja, hogy a tartományi kormányszervek rendektől független hivatali állama hogyan vette át az ellenőrzést az alzálogot gyakorló birtokosok felett, amely folyamat végén a két földesúri mezővárost 1572-ben elválasztották az uradalmuktól és zálogbirtokosaiktól, és 1647-ig az Alsó-Ausztriai Kamara kezelésébe kerültek. Kőszeg és Kismarton megnövekedett feladataik
