Századok – 2008

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pölöskei Ferenc: Deák Ferenc utolsó évei (Ism.: Frank Tibor) IV/1059

ami eddig nagyrészt homályban maradt. Azokra az esztendőkre, amikor az öregedő, betegeskedő államférfi mindinkább elszigeteltté, magányossá vált, .javaslataival időnként kisebbségben, néha egyedül maradt." (13. o.) 1867 után Deák a napi politika „első vonalából" hátrébb húzódott, kitüntetést nem kért, állami funkciót nem vállalt, Bécsbe nem zarándokolt. Különleges helyzetét mutatta, hogy szállodájában, az Angol Királynőben, ahol Pest városában élt, ő fogadta az olykor látogatóba érkező Ferenc József császárt és királyt, s nem ő járult az uralkodó elé Bécsben. Pest belvárosi kerületében öt ízben is megválasztott országgyűlési képviselőként vállalkozott a kiegyezés országgyűlési védelmére, a parlamentarizmus „bejáratására", az igazságszolgáltatás és a közigazgatás működésének biztosítására, az állam és egyház közötti viszony stabilizálására. A kiegyenlítés megőrzése volt és maradt fő célja, ebben látta politikai életműve végső értelmét. A kiegyezés tető alá hozása után energiái — a politikaiak és a testiek is — mintha azonnal elhagyták volna. Választási gyűléseket nem tartott, álláspontját inkább véletlenszerűen fejtette ki, alig írt. A Képviselőházban fokozatosan elmagányosodott. De gondolatait tisztaság és céltudat jellemezte, miként a Pölöskei Ferenc által — nem véletlenül — szinte teljes terjedelmében idézett 1869. május 20-i felirati beszédét is, amelyben 1867 utáni politikájának credoját adta. Egyes kitételeinek mind a mai napig erős áthallásai vannak a parlamenti politizálás napi gyakorlata számára. Amint bölcsen fejtegette: „Általában véve két veszélyes neme van az ámításnak. Egyik az, ha valaki elérhetetlen vágyakat ébreszt a népben. Vágyak az emberi természetben feküsznek, s míg azok a lehetőség és valószínűség körében vannak, emelik a tevékenységet; de oly vágyak, melyeknek létesülése nem valószínű, sőt nem is lehető, elégületlenséget szülnek még azoknál is, kik sorsukkal előbb meg voltak talán elégedve, elvonják őket azon ösvényről, melyen biztosabban juthattak volna vagyonhoz: a munkásság és takarékosság ösvényéről. A sorstól és ajándékképp másoktól várják vagyoni állásuk javulását, melyet becsületes munka által inkább elérhettek volna. Sem a népnek, sem az országnak nem barátja az, a ki elérhetetlen vágyakat ébreszt a könnyen-hívők kebelében. A másik káros eljárás, a mivel ismét nem vádolok név szerint senkit, a hatalom minden nemének, a kormánynak úgy, mint a törvényhozásnak keserű, gúnyos s gyakran rágalmazó megtámadása s ezzel azok tekintélyének a kisebb műveltségű népnél káros aláásása. Megróni a hibát jog és kötelesség; de történjék ez oly módon, mely több kárt ne tegyen, mint hasznot. Az államhatalom minden ágában szükséges a tekintély; jusson bár kormányra egyik vagy másik párt, ily tekintély nélkül képtelen leend. A kik oda szeretnék vinni a dolgot, hogy a megalkotott törvénynek is csak kételkedve, vonakodva engedelmeskedjenek a hon polgárai: azok nem a kormányt, nem az egyik vagy másik pártot, hanem minden kormányt, minden pártot, magát az államot kívánják veszélybe dönteni." (88-89. o.) Deák sokat tett a Képviselőház működési szabályainak, eljárásrendjének megteremtése végett. Noha ő leginkább a hagyományos rendi országgyűlésben ismerte ki magát, de igyekezett az új házszabády kidolgozásában érvényesíteni 1848. évi tapasztalatait, foglalkozott az interpellációk, a képviselői jogállás (így a mentelmi jog s az összeférhetetlenség) intézményével is. Ezek részletes tárgyalása Pölöskei Ferenc könyvében nagy hasznára lehet az országgyűlésnek mai működése finomításához, racionalizálásához. Deák jól hasznosította állam- és jogtudományi szaktudását a magyar polgári állam kiépítéséért folytatott munkában. Szót emelt a politikai szabadságjogok kiszélesítéséért, a demokrácia térnyeréséért, de — mint Pölöskei professzor rámutat — „elveivel szembeni gyakorlati lépéseket, engedményeket is tett." (125. o.) Ide tartozott a virilizmus elfogadása, a demokrata körök betiltása, azaz „egyszer-egyszer a politikai hatalom oltárán feláldozta felfogásának egyes elemeit." (126. o.) Tevékenyen részt vállalt viszont a „Polgári perrendtartás" elfogadásában (1868. évi 54. tc.), az „Állami Számvevőszék" felállításában (1870. évi 18. tc.), a törvényhatóságok rendezésében (1870. évi 42. tc.) és egy sor más törvény megalkotásában. Síkraszállt az igazságszolgáltatás reformjáért, követelve a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás elkülönítését, és részt vett a bírói hatalom szabályozásában. Külön fejezetben szól a szerző Deák szerepéről a nemzetiségi ügyek szabályozásában (145-165. o.), azt vizsgálva, hogy „vajon képes-e az 1867-ben újjászületett magyar állam feloldani, egyáltalán oldani a felgyülemlő nemzeti, nemzetiségi feszültségeket, vagy a maga hatalmi eszközeivel inkább növeli azokat." (145. o.) Pölöskei idézi Deák ismeretes és ismeretesen tragikus eredményre vezető nézetét: „Magyarországon egy politikai nemzet létezik: az egységes, oszthatatlan magyar nemzet, melynek a