Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Pajkossy Gábor: A kormányzati „terrorizmus" politikája Magyarországon 1835 és 1839 között III/683
A KORMÁNYZAT POLITIKÁJA MAGYARORSZÁGON 1835 ÉS 1839 KÖZÖTT 711 ezen túlmenően azonban megtorlás nem érte. Az ellenzéki vezér Wesselényi perbefogása viszont az érintettre, az ellenzékre, s az ellenzéki politika esélyeire nézve egyaránt közvetlen fenyegetést jelentett. Bár ezt követően még néhány hónapnak kellett eltelnie, s mind a nádor, mind az udvar részéről visszautasításban kellett részesülnie, hogy saját ügyét egyértelműen a szólásszabadsági sérelem sorsával kösse össze, a báró már az idézés kézhez vétele után, 1835. február végén megfogalmazta azt az alapelvet, amelyre saját perbeli védekezése, illetve az országos ellenzék szólásszabadsággal kapcsolatos álláspontja épült: „nem én vagyok [...] hanem minden közgyűlések szabad szóihatása inactionálva". E felfogás szerint a szólásszabadság a politikusok immunitásához, illetve annak egyik eleméhez áll közel; ország- és megyegyűlési szónokot csak a gyűlés (illetve az elnök) vonhatja felelősségre, ha felszólalása bűncselekményt valósít meg. Miközben a reformereknek mindenképpen fel kellett venniük a kesztyűt, az országosan ismert politikus üldözése jól kiaknázható sérelmet jelentett, az ellenzéki politikusokra és a reformpolitikára leselkedő veszélyeket pedig a halálbüntetés fenyegetése hatásosan bemutathatóvá tette: ki fog közgyűlésen felszólalni — érveltek a liberálisok —, ha „a távolban tömlöc és pallos mutattatik" (Kölcsey), ha a szólásszabadságot úgy ismerik el, hogy „nyomban ... egy tömlöcztartót s egy veres ruhás embert adnak melléje" (Beöthy Ödön); ha a közpályán járók feje fölött „a főhatalomnak pallosa lebeg", így pedig a felszólaláshoz „elszánás", „enthusiasmus" kell, az veszélyezteti „a tanácskozások tisztaságát", mivel ahhoz „hidegvérűség és megfontolás" szükséges (Deák).97 A szólásszabadsági sérelem megfogalmazásában, a politika napirendre tűzésében, napirenden tartásában és kiaknázásában oroszlánrésze volt Deáknak, s ez volt egyszersmind azon ügy, amely minden másnál jobban hozzájárult a zalai követ ellenzéki vezéri szerepének kialakulásához és megszilárdulásához. Deák, bár kezdettől fogva nem személyes, hanem országos sérelemnek tekintette a perbefogást, a kérdés napirendre tűzésére a kedvező követutasítások szaporodtával, 1835. június közepén látta az időt elérkezettnek. Deák további politikai alapelvek sérelmét mondatta ki az alsótáblával, amelyek később a szólásszabadsági sérelem fő pontjait — s Wesselényi védekezésének is alapját — képezték. Eszerint nemcsak közgyűlési beszédért nem indítható hútlenségi per (per indítására széksértés esetén is csak a gyűlés maga jogosult);; hanem a szabad szólás alapvető „természeti juss" (tehát nem rendi szabadságjog, azaz kiváltság); a kormány és a fejedelem pedig nem azonos (más szóval előbbire a fejedelem személyét megillető sérthetetlenség nem terjed ki, azaz a kormány bírálható); végül a hűtlenség bűncselekményét szóval nem is lehet elkövetni. (A szólásszabadságot a rendek a rendi gyűlések keretei között ismerték el: az egyik szónok különbséget is tett a közgyűlési felszólalások és „azon előadások" között, „melyek gyűlésen kívül a kormány ellen tétetnek, s mellyeknek jó czéljok sohasem lehet".)98 Az ellentábor szerint a szólásszabadságnak korlátai is 97 Trócsányi Zs.: Wesselényi, i. m. 345.; KFÖM III. 711. (Kölcsey - Péchy Lábaiénak, 1835. mára 16.); KLÖM IV 522. (Beöthy 1835. jún. 22-i felszólalása); Deák Ferenc beszédei. Szerk. Kónyi Manó. Bp., 1903. (a továbbiakban: DFB) I. 385., 402. (Deák 1839. okt. 2-i, ül. 1839. nov. 13-i felszólalása) 98 Ogy. jkv. 1832/36. X. 464. (Budaházy Antal bihari követ 1835. jún. 22-i felszólalása)
