Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - In memoriam Ludovici Huszár. (Ism.: Weisz Boglárka) II/523

TÖRTÉNETI IRODALOM 527 nak metszetét — a kibocsátó nevét nem ismerve — a „T Transilvania Ducaet" felirat alá sorolták. Ugyanakkor Báthori István erdélyi aranyforintjáról készült egy kiváló minőségű metszet is, mely egy 1577-ben, Csehországban nyomtatott plakáton található, amely nemcsak az elő- és a hátlap mérethű mását, hanem a többi aranyverettel együtt az erdélyi dukát árfolyamát is tartalmazza. Paul Arnold tanulmánya (Der Bestand an goldenen Münzen und Medaillen von Ungarn und Siebenbürgen des Dresdner Münzkabinetts nach dem ältesten Inventar von 1656/80) II. János György szász választófejedelem (1656-1680) leltárát dolgozza fel, mely a drezdai éremgyűjtemény legrégibb leltára. A forrás az érmék és érmek súlyát, a nemes és nem nemes fém arányát — bár e két utóbbi adat nem minden esetben szerepelt — és rövid leírását tartalmazza. E leltárból a szerző nyolc, 1544 és 1620/1621 között keletkezett magyar és erdélyi érmét, illetőleg érmet mutat be. Azoknak nemcsak leírását adja, hanem a hozzá kapcsolódó irodalmat, értelmezést, illetőleg képi illusztrációt is mellékeli. Konrad Schneider Johann Dietrich Schlüter aranyműves nevéhez kötődő letartóztatásokat, és pénzhamisításokat mutatja be (Johann Dietrich Schlüter - Goldschmied und Falschmünzer und seine Probeabschläge auf Rinde). Schlütert elsőként 1676-ban tartóztatták le Frankfurtban pénzhamisítása vádjával, amit mindvégig tagadott. A frankfurti bíróság 1677-ben engedte szabadon, a városból 10 évre száműzve Schlütert. Az igazi büntetést csak 1705-ben kapta meg, miután 1704-ben Hanauban letartóztatták, és előéletének felkutatását követően 1705. február 6-án mint hamis dukátok készítőjét kivégezték. Héri Vera cikkében (Luckius „portréérmei") Jacobus Luckius 1620-ban megjelentett, az 1500 és 1600 közötti történeti eseményeket tárgyaló, érmékkel illusztrált történeti munkáját mutatja be. Az ábrák érem hatását keltik ugyan, de a magyar eseményekre vonatkozó részekhez vagy létező érmet — mely általában fordított állású — használt fel a metsző (Peter Aubry), vagy más grafikus előképet hasznosított, amelyeket kerek kivágásban ábrázolt. A szerző — aki már korábban is foglalkozott Luckius „éremképei"-vel — jelen munkájában a tizenötéves háború néhány fontosabb szereplője „portréérméjé"-nek grafikai előzményeit ismerteti. Az érmek előképei mintegy 80 százalékban fametszetek, rézmetszetek, röplapok voltak. Szemán Attila munkájában (Gróf Steinville István generális bányászati érme) Gróf Steinville István — 1710-től 1720-ig Erdély katonai helytartója — nevéhez köthető 1710. évi bányászati szűzfém érem ismertetésére vállalkozik, az éremről pontos, elemző leírási és ábrázolást is nyújtva. Véleménye szerint az érem hátlapján Zalatna környéki bányászatot ábrázolták — ahol az érmén planétajegyekkel ábrázolt hét fém (Nap: arany, Mars: vas, Vénusz: réz, Hold: ezüst, Szaturnusz: ólom, Jupiter: ón, Merkúr: higany) együttesen is előfordul —, így az érmen Zalatnát, Gyulafehérvárt és az Ompoly folyót örökítették meg. Lakatos Sarolta négy rend — Szent András-rend, Szent Katalin Vértanú-rend, Szent Alekszandr Nyevszkij-rend és a Szent Anna-rend — kialakulását, jelvényét, és ezen keresztül a cári Ororszországban az európai értelemben vett kitüntető rendjelek megjelenését elemzi munkájában (A cári Oroszország kitüntető rendjei a 18. század első feléből). A 18. század második felében II. Katalin két új rendet — Katonai Szent György-rend és Szent Vlagyimir-rend — alapított. 1831-ben pedig az orosz kitüntetési rendszer része lett két lengyel alapítású rend: a Fehér Sasrend és a Szent Sztyanyiszláv-rend. A szerző megállapítja, hogy az orosz kitüntetési rendszer a 19. század közepére vált kidolgozottá. A kitüntetési szisztéma összekapcsolódott a rangtáblázattal, a rendjelek pedig a tulajdonosának a ranglétrán elfoglalt helyét mutatták. Pallos Lajos a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában található mintegy húszezer darabos jelvénygyűjtemény I. világháborús jelvényeinek 3500 darabra rúgó csoportját elemzi (A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának I. világháborús jelvénygyűjteménye). A gyűjtemény 1914. augusztus 17. óta napjainkig folyamatosan fejlődött, így a szerző röviden kitér a gyűjteményi csoport gyarapodásának történetére. A szerző vizsgálata során megállapítja, hogy a gyűjtemény két alapvető egységre osztható: a hátország számára készült propaganda jelvények (hazafias és a szövetségi összetartozást kifejező jelvényekre) és a katonai csapatjelvények csoportjára. Ezek mellett jóval kisebb csoportot alkotnak a katonai vezetők portréival készült jelvények, a különféle hadsegélyező jelvények és az egészségügyi szolgálat jelvényei. Néhány külföldi jelvény is e gyűjtemény része. A szerző e csoportok bemutatása során kitér a gyűjtemény hiányaira, vagy teljességére is. Pandula Attila a Horthy Miklós által 1922. március 30-án alapított Magyar Vörös Kereszt Díszjelvény történetét vizsgálja (A magyar Vörös Kereszt Díszjelvény). E jelvényt alapításakor a Magyar Vörös Kereszt körül és a közjótékonyság terén szerzett érdemek elismeréseként lehetett