Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Imre: A nyugat-magyarországi kérdés 1922-1939. Diplomácia és helyi politika a két háború között (Ism.: Fiziker Róbert) I/260

264 TÖRTÉNETI IRODALOM náció, elmaradt gesztusok, mellőzöttség jutott osztályrészül. Pedig Sigray Antal kormánybiztos a parlamentben korábban még arról beszélt, hogy „a magyar mindig hálás marad anyanyelvre való tekintet és különbség nélkül azokkal szemben, akik a hazát [...] önfeláldozóan szolgálják". Thurner Mihály polgármester pedig a városban rendezett fáklyás felvonulás alkalmából köszöntötte a községek 2 ezer fős küldöttségét, „ezeket a derék, becsületes németeket, akik hazájukat nem árulták el". Thurner többször sértő, támadó hangnemben ítélte el az Ausztria mellett voksolókat. „Akik [...] hivatásszerűen toborozták az osztrákbarátok táborát, [...] pusztulniuk kell, lakolni a gazságukért" - mondta a város ünnepélyes átadása utáni eufórikus pillanatban. Bécsi források szerint pár hónappal később úgy vélekedett, hogy az elcsatolásra szavazók „még golyót sem érdemelnének, inkább fel kellene kötni őket". A kisebbségi jogokat biztosító politikáért szót emelőket lehurrogták, a németséget a politikai elit és a sajtó szinte kollektív módon destruktív elemként tartotta számon. Az ellenérzések nem korlátozódtak a közbeszédre és a retorikára, a legkülönbözőbb személyi ügyekben, bormérési engedélyek felülvizsgálatakor, trafik-engedély megadásakor, rajztanári állás betöltésénél mérlegeltek nemzethűségi alapon. Más forrásból ismert, hogy például a Balfi utcai Holzmann-féle kocsma tulajdonosa, aki osztrák propagandapénzből ingyen itatta az embereket, később kormányzói amnesztiával menekült meg a felelősségre vonástól. A helyzet odáig fajult, hogy 1926 januárjában németajkú polgárok keresték fel az osztrák kancellárt, hogy a város elcsatolását követeljék tőle. A nemzetiségi problémák orvoslására nem került sor, a nemzetiségi igények kontraproduktiv elutasítása, a jogos követelések kriminalizálása a szélsőségek irányába sodorta a németség egy részét. A magyar állameszmétől érzelmileg eltávolodó, sajátos, részben a helyhez kötődő identitásukat kereső németek a harmincas években potenciális veszélyforrásnak számítottak. A német nemzetiséggel szemben tanúsított bánásmód nem sok jóval kecsegtetett a revíziós politikai által visszaszerezni kívánt területek nem magyar lakói számára. A harmincas évek legeleje a politikai enyhülés korszaka volt. A népszavazás tízéves évfordulóján nem jelent meg Sopronban Károlyi Gyula miniszterelnök, s feltűnő volt a hazai sajtó visszafogott hangvétele. Az osztrák önmérsékletet és a német mértéktartást talán a vámuniós tervek kudarca is eredményezte. A kérdés az évtized közepétől éleződött ki ismét a fajvédő és területvédő múltja miatt közismert Gömbös Gyula kormányzása idején, bár tán nem teljesen szándékainak megfelelően. A Mengele Ferenc, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője által 1934-ben készített térképvázlat Nyugat-Magyarországon 4 ezer négyzetkilométernyi területre jelentett be igényt - stratégiai és gazdasági szempontok figyelembe vételével. Gömbös, aki 1933 nyarán ünnepélyes ígéretet tett, hogy nem bolygatja az általa „bagatell"-nek minősített kérdést, a térképen jelölt osztrák-magyar határt nem tekintette „sine qua non"-nak a magyar kívánságok érvényre juttatásában. Nem használta ki az 1934. februári osztrák belpolitikai válságot sem, és a hatalom birtokában a korábbiaknál sokkal árnyaltabb nézeteket képviselt, illetve hangoztatott. Az ausztriai kurzusváltás, a hivatásrendi állam megteremtése bizonyos reményeket ébresztett a magyar közvéleményben, hogy a gondolati rokonság a burgenlandi kérdés megoldását is eredményezni fogja. Persze a baráti hangvételű megnyilvánulások célja nem különbözött a korábbi irredenta szólamokétól. A gazdasági válság megakasztotta a térségbeli együttműködési folyamatot, a magyar export mellett a határ menti települések életfeltételei is megnehezültek. A gazdasági egymásra utaltság nem bizonyult elegendő kényszerítő erőnek a politikai feszültségek rendezésére, ugyanakkor egyre gyakrabban bukkant fel az osztrák-magyar sorsközösség ideája. Ismét csak elkülönült egymástól a „hivatalos" és az un. „második Magyarország". Az együttműködés propagálására külön orgánum is született, a Hétfő című újság. Emellett persze a mérsékelt hivatalos állásponttal szembehelyezkedve inkább túlfűtött hangulatú írások jelentek meg és a magyar hivatalokban változatlanul az elcsatolt helységek magyar neveit használták. A térségben fellépő szónokok többször ragadtatták magukat rosszízű vagy agresszív kijelentésekre. A német propagandagépezet a harmincas évektől nagy gondot fordított a határ menti németek befolyásolására. Az évtized derekától a magyar elitek és a nemzetiségek körében radikalizálódási folyamat indult meg, a helyi németekben sokan máris a német birodalom csatlósait látták. Puszta létük frusztrálta a helyi társadalmat és politikusokat. A város lakóinak ekkor már 62%-a magyar. A főiskola hallgatói 1936-ban nyílt levélben követelték az Oedenburger Zeitung nevének Soproner Zeitungra történő „magyarosítását". Eközben viszonylagos csendben zajlottak le a 15 éves évfordulós ünnepségek Kismartonban. 1938-ban a területek visszatérésének reménye és a németek lakta vidékek leszakításának veszélye egyaránt napirenden szerepelt. Az osztrák és a német politika a status quo-t fenyegető