Századok – 2007
FIGYELŐ - Henri de Montety: 2005: mérföldkő a francia történetírásban? (Fordította: Ablonczy Balázs) I/239
248 FIGYELŐ Nem egyszerűen a dátumokat támadja tehát e három történész, hanem a dátumok felhasználását valamiféle nemzeti rítus céljaira. De folytassuk kérdéseinket: mi újat tudunk meg azokról a kérdésekről, amelyek 1923 és 1938 között foglalkoztatták a franciákat? Létezik-e Franciaország, és ha igen, mióta? Van-e valamiféle küldetése? És Franciaországon kívül van-e valamiféle történelem? IV. Az állam, a nemzet, a régi és az új rend: és külföldön ? Közismert, hogy, Szent Lajos (1226-1270) előtt senki nem viselte a Franciaország királya címet, hogy Kopasz Károly (843-877) nagyjából Gallia nyugati felén uralkodott, és hogy ezt a Galliát Julius Caesar rajzolta meg elég önkényesen (Kr. e. 58-50: Gallia meghódítása) egy, a kelták foltjai által sűrűn pettyezett világban, miután a Rajnán túlra szorította a germánokat, akik épp annyira voltak vagy nem voltak kelták, mint előbbiek - annyiban legalábbis, hogy a rómaiak szerint valamennyien barbárok voltak. E tekintetben a kötet nem tesz mást, mint megerősít már régen ismert tudományos eredményeket, amelyek a Gallia és Franciaország közti folytonosságot bizonyos elnéző iróniával kezelik. De mi a helyzet a forradalommal - 15 évvel a bicentenárium után? A cikkek szerzői egyetértenek abban, hogy a Harmadik Köztársaság történészei a középkor és az ancien régime eseményeit gyakran mutatták be úgy, mint a köztársasági nemzetállam irányába való folyamatos haladást.52 De ez a megközelítés nem biztos, hogy pontatlan. Hiszen a nantes-i ediktummal foglalkozó fontos cikk éppen hogy új érvekkel szolgál a régi, tarthatatlannak tekintett tézishez.53 A nantes-i ediktumnak (1598) ugyanis sokáig tulajdonítottak valamiféle korai vallási tolerancia-törekvést, ami szervesen illeszkedik a laicitás lassú francia térhódításába. Philippe Joutard elveti ezt a feltételezést, és kifejti azt a jelenleg kedvelt érvelést, miszerint IV Henrik a vallásháború befejezésével éppen az államérdeknek tett szolgálatot, mert megmutatta, hogy egyedül a közhatalom képes lecsendesíteni a magánszemélyek — különböző felekezetek — között dúló vitákat. Ez a megközelítés ugyan fontos előzménytől fosztja meg a laicitásra alapozó szemléletet, de azzal a megállapítással, hogy az államhatalom a nemzet vallási békéjének legfőbb letéteményese, kijelöli jelenlegi — és örökérvényű — definíciójának egyik lényegi elemét, ami azért sokkal több, mint a francia laicitás feltételezett ősének szerepköre. Quod erat demonstrandum. E vonatkozásban a Köztársaság gond nélkül változtat előképein, szívesörömest hivatkozik 1789 előtti történelmi örökségére is. Vajon a köztársaság van egyedül versenyben? Hallgassuk Maurice Agulhont, a Köztársaság történészét, meggyőződéses republikánust: „Senki nem vitatja — tegye bár jó avagy rossz szájízzel — hogy az 1789. évi forradalom Franciaország számára tartós politikai, társadalmi és ideológiai irányt jelentett."54 Vajon lehetne-e ilyen körülmények között kárhoztatni a forradalmat? Az olvasó gyanítja, hogy ez költői 52 L. például a péronne-i találkozó főszereplőinek bemutatását, ami „egyértelműen jelzi az egyéni cselekedetekről és a történelmi struktúrákról való egyidejű gondolkodás [nehézségeit]". L. Bourreau: i. m. 157. 53 Joutard: i. m. 201-204. 54 Agulhon: i. m. 378.
